A 14. század legelején felemelkedő Oszmán Birodalom I. Murád (1359-1389) szultán uralkodása idején lett igazi világhatalom, amikor a Marica folyónál (1371-ben), majd Rigómezőnél (1389-ben) megverte a balkáni népek közös hadseregét. A győzelmek után megszerezte a Balkán félszigetet és egészen a Magyar Királyság határáig tört előre. A törökök 1396 -ban Nikápolynál nagy győzelmet arattak Európa keresztény seregei felett és további hódító tervek készítésébe kezdtek. Ugyan a Közép Ázsiából támadó mongol erők Timur Lenk vezetésével nagy csapást mértek fővárosukra (1402 - ankarai csata) és ez átmenetileg visszavetette őket, végül az 1440 –es években újra Magyarország elözönlését tervezgették. Egyetlen ember állta csupán útjukat, mégpedig a temesi területek bánja, a déli várak főkapitánya, Nándorfehérvár ura és egy ideig Erdély vajdája: Hunyadi János.

Hunyadi János egész élete kalandokkal átszőtt, hősi eposz, mely egyben hazánk 15. századi történetét is bemutatja. Hunyadi egészen fiatalon, szinte kamaszként hagyta el szülőföldjét Havasalföldet és kezdte meg katonai pályafutását mégpedig apródként! Előbb Ozorai Pipó, majd Lazarevics István szerb despota szolgálatában állt, mellettük találkozott először a törökök harcmodorral. Közben 1427-től Újlaki László, majd Csupor Demeter csapataiban is szolgált. Később 23 évesen, 1430 körül kötött házasságot Horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1431) és Mátyás (1443) született. Még házasságkötése évében, azaz 23 évesen Zsigmond király szolgálatába lépett, és vitézségének, testi erejének illetve bátorságának köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán! A Zsigmond szolgálatában eltöltött hét év alatt előbb Itáliában majd Csehországban - a huszita harcokban - megismerhette a kor legfejlettebb hadművészeteit a huszita, a condottieri és a török harcmodort! A császár környezete hamar felfigyelt a legendásan küzdő fiatalemberre és beválasztották a királyi tanácsba. A nagy társadalmi előrelépést 1439 hozta el számára, amikor alig 32 évesen az ország egyik zászlósurává léptették elő, mégpedig azzal, hogy ebben az évben szörényi bán lehetett!

Közben elhunyt Hunyadi patrónusa Zsigmond király, sőt veje Habsburg Albert is, így 1439 -ben megüresedett a magyar trón. A koronára két jelentkező is akadt: a Habsburg párt Albert újszülött gyermekével, és a Jagelló párt az alig 15 éves Jagelló Ulászlót támogatva. Polgárháború robbant ki, melyben Hunyadi János a lengyel ifjút, Ulászló támogatta és a döntő csatában (1441 – Bátaszék) győzelemre is segítette. Ulászló ismerte a hála fogalmát és Hunyadit elhalmozta különböző címekkel és rangokkal. Koronázási esküjét betartva I. Ulászlónak a belső uralmának megszilárdítása után a török ellen kellett harcot viselnie, ám ebben már nagy segítségére volt Hunyadi. A nagy törökverő vajda 1441-ben megzabolázta a Rácországban (Szerbia) dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) bég seregét is.

Hunyadi János trükkös csatája

II. Murád 1442 tavaszán határozta el, hogy komolyabb támadást indít Erdély és Magyarország ellen. A hadjárat vezetésével a szultán Mezid béget bízta meg. A támadás célja ekkor még nem a hódítás volt, hanem a zsákmányszerzés, hiszen a 30 ezer fős (más forrásokban 17 ezres) oszmán haderő nagyobbrészt könnyű fegyverzetű harcosokból állt, és ágyúkat, ostromgépeket nemigen tartalmazott. Ugyancsak a fosztogatás tervét támasztja alá az is, hogy a törökök a Magyar Királyság törzsterülete helyett a jóval könnyebben védhető Erdélyt támadták meg, későbbre halasztva az anyaország lerohanását. Erdély viszonylag könnyű prédának ígérkezett, hiszen még nem heverte ki az 1439-es Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés pusztítását. Az erdélyi magyar haderő sem tűnt túl erősnek, hiszen vezetőjük Újlaki Miklós nem bízva saját serege ütőképességében, vajdatársát, Hunyadi Jánost kellett hogy segítségül hívja a várható török támadás előtt. Hunyadi rendkívül nehéz helyzetben volt, hiszen a délvidéki várak védelmének biztosítása is a feladata volt, így csak erői megosztásával tudott segítséget ígérni az erdélyieknek. Hunyadi 1442 tavaszának elején vonult Gyulafehérvárra, hogy Lépes György erdélyi püspökkel egyeztetve tervezze meg első rajtaütését a török seregeken. Végül március 18-án, Marosszentimre mellett vállalt ütközetet Mezid bég ellen. Hunyadi és a főpap 10 ezer katona élén vonult a csatába, mely a kezdeti magyar sikerek után az oszmánok győzelmével végződött. Lépes püspök elesett az ütközetben, sőt kis híján Hunyadi Jánost is a csatatéren maradt.

Hunyadi a marosszentimrei vereség után Gyulafehérvárra vonult vissza, erői összerendezése és feltöltése céljából. Mezid bég nem követte a magyarokat, hanem 30 ezres seregével a jelentősebb prédát jelentő Szeben falai alá vonult, gazdag zsákmányban reménykedve. Döntése "jól jött" Hunyadinak, aki pontosan tudta, hogy Szeben - a szász területek legnagyobb városa - erős falai révén hosszú ideig fogja bírni az oszmán támadásokat. Amellett így időt is nyert, hiszen amíg Mezid Szebennel "bajlódott" volt elég ideje felkészülni egy döntő ütközetre. A török vezér az ostrom alatt határozta el, hogy legfőbb célja Hunyadi János megöletése lesz, mert úgy gondolta hogy a híres és példaképet jelentő magyar főnemes halála esetén a magyarok összezavarodnak majd és könnyű lesz legyőzni demoralizált csapataikat. Tervét megvitatta alvezéreivel is - akik helyeselték elképzelését - ám mindez kiszivárgott a törökök táborából és Hunyadi fülébe jutott. A magyar csapatok vezére nem esett kétségbe. Úgy gondolta: ha a török ennyire a halálát kívánja, és erre építi egész haditervét, akkor kihasználja ezt. Elhatározta, hogy a törököket a Szeben melletti síkra csalja - elvonva őket a szorongatott városfalaktól - és egyik megbízható alvezérét öltözteti be saját ruhájába és páncélzatába annak érdekében, hogy a törököket megtévessze és az álruhás vezető követésére ösztönözze. A sajátos haditerv lényege az volt, hogy a törököket erőik megosztására bírják, és így sebezhetőbbé tegyék.

A szebeni csatára végül 1442. március 25 -én került sor. Az ütközet előtt Hunyadi - ahogyan korábban eltervezte - egy fiatal nemesnek, Kemény Simonnak adta fegyverét és páncélját, majd a bátor harcost kiválogatott katonáival együtt a legfeltűnőbb helyre állította. Maga Hunyadi a nehézlovasok élén foglalta el helyét, készen arra, hogy ha a törökök "bakapják a horgot" és az ál-Hunyadi" üldözésébe kezdenek, lerohanja táborukat és hátrahyagott csapataikat. A Szeben mellett vívott csata végül teljes mértékben Hunyadi János várakozásai szerint alakult: a rohamra induló oszmánok az ál-Hunyadi vezette magyar csapat ellen törtek, főerőiket küldve a legendás magyar vezér ellen. Kemény Simon ugyan vitézül küzdött Hunyadi páncéljában, ám a túlerő végül mégis legyőzte. Hősi halált halt 500 válogatott harcosával együtt. Ám Keményék áldozatvállalása nem volt hiábavaló. Amíg Mezid bég főerői velük küzdöttek, addig Hunyadi a magyar sereg nagyobb részével elfoglalta az oszmán tábort és bekerítette az ellenséges erőket. Az oszmán sereg halálos kelepcébe került, melyből csak a katonák egy része és a bég egyik alvezére tudott megmenekülni.

A történészek legtöbbje szerint az 1442. március 25-én vívott szebeni csatában 20 000 török lelte halálát. Az elesettek között volt maga Mezid bég is, akinek a fejét Hunyadi később a Marosszentimrénél elhunyt Lépes György holttestére cserélte. A győzelemnek hála Erdély megszabadult a török fosztogatóktól, a két vajda azonban nem sokáig örülhetett a győzelemnek, ugyanis Sehabeddin ruméliai beglerbég hamarosan újabb hadjáratot indított Magyarország ellen. Hunyadi János 1442 júliusában, a Vaskapu-szoros mellett aztán ezt a török sereget is tönkreverte, győzelmeivel pedig lehetőséget teremtett arra, hogy a következő esztendőben, az úgynevezett „hosszú hadjáratban” a Balkánon is rettegett nevet szerezzen magának.

Harmat Árpád Péter

Bővebb infók mindenről, ami történelem: Történelemklub.com

További cikkeim: Tartalomjegyzék

Felhasznált irodalom:

• Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Budapest : Gondolat, 1980.
• Tarján M. Tamás: Hunyadi legyőzi a törököket Szebennél. Rubicon.hu
• Bánhegyi Ferenc: A Hunyadiak dicsősége, Celldömölk, Apáczai Kiadó, 2008.
• Engel Pál, Kristó Gyula, Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526. Osiris Kiadó, Budapest, 2003 (200-212.p)