A történelmi filmek sorában különleges helyet foglal el Ridley Scott 2005-ös rendezése, a Mennyei Királyság (Kingdom of Heaven), melyből sokat tanulhat az, aki a keresztes-háborúkról szeretne kicsit többet megtudni. Az események ugyanis XII. század végén a Szentföldön zajlanak (ma Izrael, Libanon, Jordánia, Szíria vidékén) ahol a film cselekményének idején már közel egy évszázada az európai keresztes-lovagok az urak. Egy lotaringiai főnemes, bizonyos Bouillon Gottfried ugyanis 1099-ben pápai áldással és össz-európai támogatással elfoglalja seregével a területet a muszlimoktól és Jeruzsálem központtal megalapítja az első keresztes államot, a Jeruzsálemi Királyságot. A Mennyei Királyság című film, megtörtént eseményekre épülő története ebben a középkori környezetben játszódik. A szereplők közt olyan sztárokat találunk, mint Liam Neeson (Gottfried szerepében), Orlando Bloom (Baliánként) és Eva Green (mint Sybilla), a rendező pedig az a Ridley Scott, aki korunk egyik legjobb filmes direktora, olyan remek filmek készítője, mint a Gladiátor, a Sólyom végveszélyben vagy Mentőexpedíció. És ne feledjük: ő készítette el a november végén mozikba kerülő Napóleont is.

A kép forrása: acinemanias.com

A Mennyei Királyság egy izgalmas, hiteles és nagyszerű alakításokkal teli film, mely komplex képet ad számunkra Jeruzsálem elestéről, nagyon látványos ostrom-jelenetekkel.

Nézzük a Mennyei Királyság alaptörténetét ...

Jeruzsálem 1099-es elfoglalásától kezdődött a keresztények és muszlimok közel kilenc évtizedes szentföldi együttélése, mely olykor ellenséges, olykor békés időszakokból állt. A filmbeli történet kezdetén IV. Balduin a jeruzsálemi király, aki a béke híve és minden erejével azon van, hogy a muszlim és keresztény lakosság háborítatlanul boldoguljon országában. Ugyanakkor nővérének Sybillának a férje Lusignani Guido (Csókás Márton) illetve Rajnald gróf (Brendan Gleeson) a háborús párt vezérei, vagyis mindketten a muszlimokkal szembeni állandó harcban érdekeltek és embereikkel állandóan zaklatják az arab, török karavánokat, folyton viszályt és harcokat provokálva. A feszültség tehát tapintható 1187-ben a Szentföldön, amit tovább élesít, hogy a király leprás vagyis állandóan beteg és csak különleges álarcban mutatkozik. A másik oldalon is találunk markáns vezetőt, ő Szalah ad-Dín (Ghassan Massoud), aki képes egyesíteni a muszlimokat és egyetlen hatalmas sereget létrehozva készül Jeruzsálem visszavételére és a keresztesek kiűzésére.

Ilyen körülmények között tart szentföldi birtokaira Európából Gottfried, Ibelin bárója. Hazaútja során útba ejt egy ifjú kovács-mestert, aki nem más, mint soha nem látott fia: Balián. Gottfried ugyanis sok-sok éve beleszeretett Balián édesanyjába, ám később elhagyta őket, így igazából apa és fia soha nem ismerték egymást. Most azonban, hogy Gottfried megöregedett és örökösre van szüksége mégpedig rangja, vagyona és szentföldi birtokai tovább-adásához, így elhatározza, hogy vér szerinti fiára hagyományoz mindent. Balián éppen súlyos tragédiát próbál kiheverni: kedvese halálát. Amikor Gottrfied felbukkan életében, még párját gyászolja, de végül igent mond apja felkérésére és elhatározza, hogy Gotfrieddel tart és új életet kezd a Szentföldön. Az út során azonban egy összecsapásban, Gottfried halálos sebet kap, de halála előtt még hivatalosan is Balián teszi meg örökösének. Az utazás utolsó szakaszán Balián már apja nélkül hajózik a levantei partok felé, ám egy vihar elsüllyeszti hajóját és ő szinte csodával határos módon ér csak partot. Egy helyi muszlim nagyúr rögtön ellenséget lát a partra vetődött fiatal férfiban és egy lovon összevitatkozva tör életére. Ám Balián megvédi magát és bár győzni tud, megkíméli a muszlim életét. (Ezen tettének később még jelentősége lesz, amikor a muszlimok fogságába kerül egy rövid időre és azok megkímélik életét.)

A továbbiakban Balián átveszi apja birtokait és megismerkedik a jeruzsálemi királyi udvarral, többek között magával az uralkodóval és gyönyörű nővérével Sybillával. Végignézi a belső torzsalkodást is a háborúpárti és békepárti nemesek között, mely a király halála után Guidó előretörését hozza. Mivel nincs más szóba jöhető trónutód, az elhunyt király sógoraként megkaparintja Jeruzsálem koronáját és azonnal háborút kezd Szalah ad-Din hadseregével A Hattini csata azonban 1187 július 4-én óriási keresztény vereséggel zárul. A muszlimok a sivatagba csalogatják ugyanis a kereszteseket, ahol az iszonyatod hőség (a nehéz páncélzat) és a szomjúság legyengíti őket. Elesnek tehát sorra a lovagok, Jeruzsálem pedig védtelenül áll a közelgő támadás előtt. Balián azonban ekkor elvállalja azt a történelmi szerepet, mely eleinte egyáltalán nem kecsegtet sikerrel: megszervezni a város védelmét egyszerű közemberekből, városlakókból, pékekből, kereskedőkből, iparosokból, öregekből, ifjakból. A jószerint reménytelen vállalkozást azonban siker koronázza: Balián szedett-vetett serege kitart Jeruzsálem falain és kiharcolja (szó szerint), hogy Szalad ad-Din alkut kössön és büntetlenül elengedje a város lakosságát. Balián az események után hazatér falujába és újra kovács lesz, a Szentföldön pedig még 100 esztendőn át tartanak a harcok (egészen 1291-ig, Akkon elestéig), de Jeruzsálem már nem kerül keresztény kézre.

A film pozitívumai

Óriási pozitívum a történethűség, ugyanis a karakterek mögött valós történelmi alakok állnak és a filmben bemutatott összecsapások, csaták illetve a végső ostrom is abban az időben és úgy zajlott, ahogyan a film bemutatja. Pici eltérés csupán, hogy Balián igenis jelen volt a hattini csatában, de a vereség után képes volt visszatérni Jeruzsálembe, hogy megszervezze annak védelmét. Arról nincsenek hiteles források, hogy Balián és Sybilla között szövődött volna szerelem, amit a film egyértelműen sugallni próbál (de ez nem is valószínű, a kettejük közti rangbéli távolság és jeruzsálemi udvar szigorú rendje miatt). Pozitívum a remek alakítások egész sora, főleg Liam Neeson és Orlando Bloom részéről.

A kép forrása: filmaffinity.com

Nagyon látványosra sikeredett Jeruzsálem ostroma, szinte mi magunk is ott vagyunk a várfalakon és látjuk azt a hihetetlen panorámát, amit a látóhatárig húzódó hatalmas muszlim sereg nyújt. Nagyon jók a párharcok, a küzdelmek, csata jelenetek és általában véve a korabeli ruhák, fegyverek megjelenítései is. Külön érdekesség Szalah ad-Din bemutatása, akit a korszak egyik legjelentősebb hadvezérének tartanak a hadtörténészek, miközben tehetséges vezető is volt, hiszen egyben tartotta a nagyon heterogén seregét, miközben diplomatikus tárgyalásokat is tudott folytatni eleinte Balduin királlyal, majd Baliánnal is Jeruzsálem megadásáról.

A filmek segítenek nekünk elképzelni a régmúlt eseményeit és Ridley Scott 2005-ös rendezése, a Mennyei Királyság maximálisan teljesíti is ezt a kihívást. Megtekintésével kapunk egy szeletet a XII. századból és a keresztesek korából.

Harmat Árpád

Ez is érdekelhet: Történelmi filmek

Az egyik legritkábban emlegetett királyunk I. Imre, aki az Árpád-ház tagjaként 1196 és 1204 közt uralkodott. Koronás főink közötti elhelyezését segítheti, hogy III. Béla és Chatillon Ágnes fiát, az Aranybullát kiadó II. András testvérét illetve IV. Béla nagybátyját tisztelhetjük személyében. Az Árpád-házi királyok időszakának második felében, alig nyolc esztendőn keresztül ült a magyar trónon. Nevéhez köthető az Árpád-sávok megjelenése címerünkben.

I. Imre ábrázolás a Képes Krónikában (forrás: wikipedia.org)

Uralkodása egy testvérharccal kezdődött. András nevű öccse, miután elköltötte apjától – eredetileg egy keresztes hadjáratra - rá hagyományozott vagyonát, 1197-ben fegyverrel támadt Imre ellen és a szlavóniai Macskinál győzelmet is aratott felette. E sikerének köszönhetően nyerte el – bátyjához és apjához hasonlóan – a dalmát-horvát hercegséget. (András lázadása volt az első eset, hogy a lázadó fél pusztán az egyre erősödő hazai arisztokráciára, és nem külföldi hadakra támaszkodott.) Azonban András továbbra sem tett le arról, hogy megszerezze a királyi trónt. Az általa tervezett összeesküvés azonban lelepleződött és a Somogy megyei Rádnál vívott újabb ütközet Imre győzelmével végződött. András VI. Lipót osztrák herceghez menekült, de végül 1200-ban, a pápa közbenjárására létrejött a béke a két testvér között.

Közben Imre feleségül vette II. Alfonz, Aragon (spanyol) király lányát Konstanciát, és a frigyből megszületett László (későbbi III. László). A pápa és Imre ekkor (1203-ban) a gyermek III. László elismerésére szólították fel Andrást, aki ezt megtagadta. Újabb fegyveres összecsapás állt küszöbön, és a szemben álló csapatok már fel is sorakoztak Varasd mellett, de az egyik forrás szerint Imre fegyvertelenül, egy pálcával a kezében fogta el saját táborában Andrást, majd börtönbe vetette. Később Andrást hívei hamarosan kiszabadították. Ekkortól Imre legfontosabb célja az volt, hogy fia törvényes trónutódlását biztosítsa. 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek a pápa felhatalmazásával megkoronázta III. Lászlót.

Az Aragon feleség Magyarországon való megjelenésével Imre átvette és címerébe emelte a spanyolok vörös-ezüst címer „pólyáit” és azokat vízszintesen szerepeltette címerén hétszer vágott mező formájában. (Imre címerében a mezők közt még oroszlánok is szerepeltek) A piros-fehér „Árpád-sávok” tehát Imre királyunk idején, spanyol honból kerültek címerünkbe. Sokan tévesen a mai napig ősi Árpád-kori szimbólumnak hiszik az Árpád-sávokat, pedig honfoglaló elődeink zászlai egyöntetű piros színűek voltak. Forrás: itt. Alig egy évszázaddal Imre és Konstancia házassága illetve az „Árpád-sávok” átvétele után (1295-ben) a három királyi szimbólumból – kettős kereszt, hármas halom, Árpád-sávok létrejött Magyarország címere.

Imre a későbbiekben ráébredt arra, hogy közelgő halála esetén, alig 5 éves fia úgysem tudná megtartani hatalmát testvérével szemben, így inkább magától átengedte a hatalmat Andrásnak, és fia kiskorúsága idejére Andrást bízta meg az ország kormányzásával.

Ami Imre királyunk külpolitikáját illeti: Imrét főleg a Balkáni terjeszkedés érdekelte, így 1201-ben beavatkozott a szerb Nemanja István és Vukán belháborújába, utóbbit támogatva. Hadseregével behatolva Szerbiába legyőzte Istvánt, majd Vukánt ültette a nagyzsupáni székbe, maga pedig felvette a Szerbia királya címet. A szerb sikerein felbuzdulva a következő évben (1202) a bolgárok ellen is hadat viselt, és ott is győzelmet aratva felvette a Bulgária királya címet is. Ám itteni diadala rövid életű volt, és hamarosan kiszorult Bulgáriából. Később beavatkozott a német belviszályokba is, a pápapárti IV. Ottót fegyveresen támogatta Sváb Fülöp ellenében. Halála után a hatalmat fiára III. Lászlóra hagyta, de azzal a kikötéssel, hogy nagykorúságáig testvére II. András vezetheti az országot.

Harmat Árpád

Hajdanán a századfordulón, vagyis a XIX.század végén és a XX. század hajnalán, az 1880-as évek vége és az első világháború kitörése (1914) közötti évtizedekben a nemzetközi politikát tekintve szinte minden a gyarmatokról és a gyarmatosításról szólt.

Miközben Angliában a választójog kiszélesítése és az ír kérdés megoldása volt fontos belpolitikai téma, Franciaországban a III. Napóleon bukása után ifjú köztársaság próbálta stabilizálni a republikánus hatalmat, Németországban pedig (mely ugyancsak "frissen", 1871-ben jött létre a Bismarck képviselte politikának köszönhetően) a Hohenzollern császárok (III. Frigyes és II. Vilmos) segítették a hihetetlen gyors ipari fejlődést kiteljesedni. Mindenütt éreztette hatását az ipari forradalom és vasútépítési lázban égett a világ. Az USA gazdasági nagyhatalommá kezdett válni: ipari termelése folyamatosan és meredeken növekedett. A világszerte érezhető fejlődés gyarmatosítási lázzal párosult, az imperializmus (birodalmi gondolkodás) jegyében.

Anglia a XVI. században kezdett komolyabb gyarmatosításokba, de valódi birodalma csak a XIX. század közepére - végére lett: ekkor szerezte meg ugyanis Indiát (a "divide et impera" ősi elvét alkalmazva) és ekkorra lett 30 millió négyzetkilométeres az általa birtokolt, minden kontinensre kiterjedő uradalom. A századfordulóra már a briteké volt Kanada, illetve Afrika jelentős része: Nigéria mellett a Kairó - Fokföld vonal mentén: Egyiptom, Szudán, Kenya, Rhodézia, Dél-Afrika, illetve egy szelet Kínából és Ausztrália - Új-Zéland is, sőt élénken érdekelte az Arab - világ egy része a Közel-Keleten (melyet majd a két világháború közt kebelez be). Az óriási birodalom gazdaggá tette ugyan Nagy-Britanniát, de ez a gazdagság állandó belső feszültségekkel párosult: sok helyen lázadások (indiai szipojlázadás, afrikai búr háborúk ... stb), felkelések és folyamatos katonai jelenlét volt az ára. A Viktoriánus korszak (1837-1901) virágkort jelentett tehát, de utolsó éveiben már egy közelgő nagy válságot is jelzett az angolok számára.

Franciaország alig maradt le a britektől: szintén gigantikus birodalmat hozott létre. A századfordulóra fontos gyarmatokkal rendelkezett a Karibi szigetvilágban, Észak-Afrikában (Szahara övezet), Madagaszkár szigetén, Kínában és Indokínában is. A britekkel sajátos rivalizálást folytatott, mely időnként feszült, már-már háborúhoz vezető konfliktusokkal volt terhes (ilyen volt a Fashodai incidens 1898-ban).

Az angol - francia versengést és rivalizálást végül egy harmadik fél, Németország gyarmati megjelenése szüntette meg. Amikor ugyanis az Észak-afrikai Marokkóban megjelent a német diplomácia (1904), majd flotta (igazából egyetlen hadihajó) a britek és franciák elhatározták, hogy félreteszik régi konfliktusaikat és összefognak a németek ellen. Ezen gondolat mentén született meg 1904 április 8-án Londonban a "Szívélyes egyetértés" azaz Entente cordiale (Antant). Az összefogás dacára a németek sikeresen szereztek maguknak gyarmatokat Afrika más vidékein, így például Kamerunban, Namíbiában, Tanzániában és az indonéziai Pápuában.

A századforduló időszakában a világ más országai is gyarmatosításokat folytattak: a parányi Belgium például megszerezte az óriási Kongót (Közép-Afrikában), Hollandia megkaparintotta az indonéz szigetvilágot (és egy jelentős területet, Surinamét Dél-Amerikában), Olaszország pedig a déli partjaihoz közel fekvő Líbiát. A cári Oroszország eltérően az említett hatalmaktól csak határai mentén hódított: megszerezte a Közép-ázsiai kánságokat és a Kaukázus vidéke, illetve Afganisztán, Perzsia lett további terjeszkedésének célpontja. A századfordulóra jelentős hatalommá fejlődő Japán eközben Kína, Korea, Tajvan, Szahalin és egyéb környező szigetek felé terjeszkedett, összetűzésbe kerülve az előbb említett Orosz Birodalommal. (csuzimai tengeri csata 1905, japán győzelem). Érdekesség, hogy az aprócska Észak-európai Dánia is gyarmatosított: a dán expanzió célpontja Izland, a Feröer szigetek és Grönland volt (utóbbi napjainkban az USA által megszerezni kívánt területté lépett elő).

A nagy és erős hatalmak sorában kakukktojást csak az Egyesült Államok és a Monarchia jelentette. Az USA ugyanis nem hagyományos módon gyarmatosított, hanem kényszerítő diplomáciája és pénzügyi befolyás révén (ez volt az úgynevezett "dollárdiplomácia"). Ezekkel az eszközökkel afféle "hátsókertjévé" tette egész Közép- és Dél-Amerikát, mely a spanyol elnyomás után most Észak-amerikai befolyás alá került (a XIX. században kialakuló új országaival együtt). Ez volt a híres Monroe-elv (1823), mely világossá tette minden európai hatalom számára, hogy "el a kezekkel Latin-Amerikától, mert az a mienk", vagy egyszerűbben: "Amerika, az amerikaiaké. Az Osztrák-Magyar Monarchia azért volt kakukktojás, mert bár erős európai hatalomnak számított, nem törekedett gyarmatszerzésekre a többi kontinensen (noha volt Kínában egy városrésze Tiencsin településen) és inkább a Balkánon terjeszkedett (Bosznia megszerzése - 1878)

Az 1857-es indiai szipojlázadás a brit uralom ellen

A gyarmatosítások az 1800-as évek közepétől egyre nagyobb harcok árán zajlottak és a megjelenő európaiak ellen olykor komoly felkelések is kirobbantak. Példa erre a már említett szipojfelkelés Indiában. A szipojok olyan indiaiak voltak, akik kezdetben a brit gyarmati hadsereget szolgálták, ám 1857-ben körülményeik (és meg nem becsültségük miatt) fellázadtak az angolok ellen és lángba borították Indiát. Nagy-Britannia csak nehezen és óriási megtorlásokkal tudott úrrá lenni a helyzeten.

Szintén az 1800-as évek közepének jelensége volt a "dekolonizáció", azaz bizonyos gyarmatbirodalmak felbomlása. A spanyolok és portugálok noha az XV.-XVI.században még világelső voltak gyarmatosító vállalkozásikban és megszerezték maguknak Latin-Amerika szinte teljes egészét, 300 évnyi uralmuk után fokozatosan elbúcsúzhattak tengerentúli birtokaiktól. Előbb a Dél-amerikai szabadságmozgalmak (Dél-Amerika Kossuth Lajosa: Simón Bolivar vezetésével), majd az 1898-as amerikai-spanyol háború nyomán az amerikai kontinensen megszünt a spanyol gyarmatbirodalom. A századfordulóra a spanyolok és portugálok már csak hajdani birodalmuk maradványait próbálták megtartani (több-kevesebb sikerrel). Amerikai birtokaikon új államok születtek (pl Mexikó, Kolumbia, Argentina) melyek azonban ugyancsak még az 1800-as évek közepé és végén (a már említett módon) az Egyesült Államok befolyási övezeteivé váltak.

A XIX. század vége és a XX. század eleje tehát az ipari forradalom kiteljesedése, a vasútépítési láz, a választójog, a tudomány fejlődése és az új eszmék megjelenése (pl kommunizmus) mellett elsősorban a gyarmatrendszerekről szólt. A sok jelentős változás között EZ volt az, amely 1914-re az egész világot egy súlyos konfliktus-rendszerbe sodorva kirobbantotta az első világháborút. Míg a kevés gyarmattal rendelkező, de újabbak megszerzésére törekvő nagyhatalmak - Németország és a Monarchia - a világ újrafelosztását kezdték követelni, a régi gyarmatosítók (Anglia, Franciaország, Oroszország) a feltörekvő országok visszaszorítását tűzték zászlajukra. A marakodás a gyarmatokért - sok egyéb konfliktus mellett - 1914 nyarára az egész világot lángba borító háborúhoz vezettek.

Harmat Árpád

2020.01.09.01:02

A híres marengói csata évfordulóján érdemes visszatekintenünk a történelem egyik legnagyobb alakjának, Bonaparte Napóleonnak a felemelkedésére. Miként indult karrierje és hogyan befolyásolta az épp 217 éve zajlott itáliai ütközet császárrá emelkedését?

Az első világháború egyik legismertebb és a Monarchia hadtörténetének legjelentősebb tengeri csatája kerek száz éve, 1917 május 15-én zajlott. Az ütközet helyszíne az Otrantói szoros volt, mely az olasz csizma - vagyis Appennini-félsziget - sarkán fekvő Otranto városáról kapta nevét. Ez a szoros az Adria bejárata, Olaszország és a szemközti Albánia (pontosabban Korfu partjai) közti átjáró

Hazánk 73 évvel ezelőtt, a második világháború egyik legpusztítóbb évében német megszállás alá került, szuverenitását elveszítve. Az esemény megváltoztatta addigi politikánkat, felborította terveinket és a Horthy Miklós neve által fémjelzett korábbi törekvéseket. De hogyan is zajlott, milyen előzmények után ez a bizonyos fordulat?

Sokszor és sokan írtak már az 1848/49-es magyar eseményekről, a március 15-én zajló pesti forradalomról, a 48-as szabadságharcról és a korszak nagyjairól, így Kossuthról, Széchenyiről, Wesselényiről, Deákról, Batthyányról vagy Kölcseyről. Ugyanakkor egyik legjelentősebb nemzeti ünnepünk emberi arca nem mindig kap kellő hangsúlyt. Mert mit is ünneplünk valójában március 15-én?

A magyar történelemben számtalan hős akad, akikre méltán lehetünk büszkék. Közülük is kiemelkednek azok a bátor hadvezérek, akik hazánk krónikájának sorsfordító eseményeinél álltak helyt és arattak dicsőséges győzelmeket. Ha a magyarság elmúlt 600 évét vizsgáljuk, akkor három korszak három nagy hadvezére érdemes emlékeznünk. A XV. századból Kinizsi Pálra (Mátyás király dicső tábornokára), a XVII. századból Zrínyi Miklósra (a nagy törökverőre)

Ha a második világháborúról esik szó, akkor többnyire az európai hadszíntér élvez elsőbbséget, pedig a Távol-Keleten is óriási küzdelem zajlott. A Csendes-óceánon vívták a háború legnagyobb tengeri ütközeteit és százezrek folytattak elkeseredett gigászi harcot például a Fülöp-szigetek, Iwo Jima vagy Okinawa területein is. Az ázsiai háború 1942 és 1944 közt érkezett fordulópontjához. Érdekes végigtekinteni azon, hogy pontosan hol és miért is változott meg a hadi-helyzet, mi vezetett Japán vereségéhez.

A magyar történelem tele van nagy jelentőségű, nagy horderejű és fontos döntésekkel, melyek túlnyomó többségét szűk körben, vezetői szinten hoztak meg, többnyire a nép széles rétegeinek megkérdezése nélkül. Ha felelevenítjük ezeket, ráébredünk arra, hogy a döntések jelentősége csak sokkal később, a meghozatal után évtizedekkel vagy inkább évszázadokkal dőlt el. Volt, amelyik előre vitt bennünket és volt, amelyik katasztrófába.

214 éve született a magyar történelem egyik legjelentősebb alakja: Kossuth Lajos. A feudalizmusból kivezető reformkor egyik legfontosabb szereplőjeként, az 1848/49-es szabadságharc vezetőjeként és a magyarság újkori történelmében a nemzeti szuverenitás legnagyobb harcosaként a legismertebb magyar történelmi hősök egyike. 

Éppen 204 éve, 1812 szeptember 7-én zajlott a napóleoni háborúk legvéresebb csatája, a borogyinói ütközet. Az összecsapásban közel 80 ezer katona esett el a két oldalon, ami jócskán felülmúlja az austerlitzi és a waterlooi ütközetekben meghaltak számát is. A Moszkvától alig 110 kilométerre megvívott élet-halál küzdelem volt a korszak legjelentősebb csatája.

A revizionizmus (irredentizmus) – vagyis a trianoni diktátum eltörlésének és  a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításának igénye – már 1920 –tól kezdődően beépült a magyar „közgondolkodásba”. Idővel az államvezetés diplomáciai törekvéseiben is megjelent a revíziós politika, mely Gömbös Gyula miniszterelnök 1933 június 17 -én, Adolf Hitlernél tett látogatásával vette hivatalosan is kezdetét. Innentől kezdve a két legfontosabb külpolitikai kérdés: a revízió és német orientáció elválaszthatatlanul és végérvényesen összekapcsolódtak egymással. 

Az írásbeliség megjelenésének kezdeteiről, az emberiség korai történetéről, vagyis az ötezer évvel ezelőtt kezdődő ókor első időszakáról, - mely egyébként egy rendkívül színes és misztikus világot hozott - még ma is csak szűkös forrásanyagok állnak rendelkezésünkre. A kevés fennmaradt régészeti lelet és írott bizonyíték az első nagy civilizációs központokat Mezopotámia, Egyiptom, Trója és Kréta területére helyezi. Ezek közül is a Tigris és Eufrátesz vidékén megtelepedő sumér kultúra jelentette a legnagyobb előrelépést a korábbi évszázadokhoz képest. 

Augusztus 20-án a magyar államalapítást ünnepeljük, azt a folyamatot, melynek révén a magyarság beilleszkedett Európába és a X század kezdetére a középkori keresztény országok által illetve a pápaság részéről is elismert, önálló, szuverén országgá változott. Az esemény azért is óriási jelentőséggel bírt, mert szavatolta fennmaradásunkat és legitimálta helyünket az európai népek közösségében. Méltán nevezhetjük tehát egyik legnagyobb ünnepünknek, a három nemzeti ünnepünk (március 15., augusztus 20, október 23) egyikének.