A második magyar hadsereg 1942/43 -as hősies küzdelme a Szovjetunióbeli Don folyó partján, mindörökre történelmünk része marad. Az esemény körülményeinek és részleteinek ismerete - különösen a katasztrófa évfordulóján - főhajtás azon katonáink előtt, akik kötelességük teljesítése közben estek el a Voronyezs környékén fekvő, távoli, jéghideg, havas tájakon. (Köztük is e sorok írójának egyik felmenője - nagyapjának testvére - aki szintén ott halt meg, a harcok során.) Érdemes tehát visszatekintenünk a 78 évvel ezelőtti eseményekre.
Hazánk 1940 november 20 -án, a Trianonban elvett területeink visszaszerzésének reményében lépett szövetségre a náci Németországgal, majd ugyanezen okból lépett a második világháborúba is 1941 június 27-én. A döntést követően Magyarország a Wehrmacht csapatait segítve támadta meg a Szovjetuniót. A harcok elhúzódtak és a német hadvezetés hatékonyabb részvételre kérte hazánkat. Így szövetségesünk felkérésére 1942 április 17-én a második magyar hadsereg, mintegy 207 500 magyar katonával megindult el a szovjetunióbeli Don folyóhoz, hogy ott a németeket támogassa. A magyar haderő 1942 nyarán foglalta el állásait a számára kijelölt folyószakaszokon és fél éven keresztül teljesítette kötelességét a folyó ellenőrzésével és a frontvonal megtartásával. Ám közben Sztálingrádnál átszakadt a német-román arcvonal és a vörös hadsereg 1943 januárjában óriási ellentámadást indított a németek ellen. Az orosz túlerő 1943 január 12-én elérte a gyengén felszerelt magyar állásokat is, és harckocsijaival szabályosan „legázolta” a nagyrészt kézifegyverekkel felszerelt magyar katonákat. A harcokban 120 ezer magyar honvéd esett el, vagy került fogságba. A doni összeomlás 73. évfordulóján a megemlékezés és a hőseink felé tett főhajtás, illetve tiszteletadás mellett érdemes felidéznünk az akkor eseményeket.
Előzmények
A Szovjetunió ellen 1941 júniusában megindult német támadás (a Barbarossa-hadművelet) már 1941 decemberére kifulladt és a Wehrmacht Moszkva alatt elszenvedte első komolyabb vereségeit. Hitler ekkor már belátta, hogy a német hadsereg a több ezer km hosszú szovjet arcvonalon nem képes mindenütt egyszerre támadni, így a déli hadseregcsoport prioritása mellet döntött. Az 1942 nyarára tervezett kék hadművelet lényege az volt, hogy a Jelec és az Azovi-tenger közti frontszakaszon áttörve el kell jutni a Donig, majd biztosítva a folyót, onnan kiindulva elfoglalni Sztálingrádot („B” hadseregcsoport), és délen a kaukázusi – bakui olajmezőket („A” hadseregcsoport). Ugyan a hadművelet alatt a leningrádi és moszkvai erőknek csak tartaniuk kellett a frontot, mégis több katonára volt szükség – összesen legalább 230 hadosztályra – az akcióhoz. A németeknek azonban csak 178 hadosztály állt rendelkezésére. A hiányzó erőket így a csatlós országoktól – Romániától, Olaszországtól, Szlovákiától és Magyarországtól – várták.
A kidolgozott terv értelmében tehát a németek sorra felkeresték szövetségeseiket az új támadó hadműveletek egyeztetése céljából. Budapestre 1942 január 6-án érkezett Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, hogy közölje a III. Birodalom felkérését, a Kék hadműveletben való magyar részvételről. Két héttel később, Wilhelm Keitel tábornagy, a Wehrmacht első embere, már az offenzíva részleteiről egyeztetett Budapesten. A magyar kormány megvitatta a német „felkérést” de túl nagy mozgástere nem volt annak elutasítását illetően. Szövetségesként, a Háromhatalmi egyezmény aláíróiként nyilván eleget kellett tennünk Hitler felszólításának. A konkrét megállapodás szerint Magyarország egy teljes hadsereggel, és 5 megszálló hadosztállyal, összesen 207 ezer katonával járul majd hozzá a nagy támadó hadművelethez.
A frontra vonulás
A második magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével sok nehézség közepette - a németek által megígért nehézfegyverek, műszaki felszerelés hiányával küszködve április 17-én indult el Magyarországról és június 27-re érte el a frontvonalat. Ezt követően a kék hadművelet keretében az offenzívára kijelölt frontszakasz legészakibb részére kellett hogy vonuljon, hogy onnan Voronyezs felé törve jusson el, és tartsa a Don partját. (Tőlük északra a 2.német hadsereg már a moszkvai hadseregcsoporthoz tartozott, így nem vett részt a hadműveletben.) A 2. magyar hadseregtől délre a 8.olasz hadseregnek kellett ugyanezt a feladatot végrehajtania. Az olaszok alatt pedig a sztálingrádi akció egységei foglaltak helyet: a várostól északra és délre román hadseregeknek, a város ellen pedig két német hadseregnek kellett felvonulnia. A Kaukázus ellen pedig egy másik teljes német hadseregcsoport indult el. Hitler annyira biztos volt a kék hadművelet sikerében, hogy Rommelt is támadásra biztatta, azt tervezve, hogy ha áttör Egyiptomon, és átvonul a közelkeleti brit gyarmatokon, egyesülhet is a kaukázusi erőkkel. Így 1942 júniusában minden eddiginél nagyobb invázió kezdődött.
A 2. magyar hadsereg felszereltsége
A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében az ország és hadsereg vezetői arra törekedtek, hogy a "rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni". Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a történelmi előzményeknek megfelelően – ez a "legjobb" így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverek terén, amiből körülbelül 620 db állt rendelkezésükre, ám ebből csak 50 db volt korszerűnek nevezhető és megfelelő tűzerejű. Ezek 75 mm-es, francia konstrukciójú páncéltörő lövegek voltak, melyeket a frontra érve kaptak meg a németektől. A többi páncéltörő fegyver nagy része alig 37 mm-es elavult löveg volt (494 db), illetve rendelkeztek még 77 db „PaK 38” típusú páncéltörő ágyúval, melyek 50 mm –es lövedékek kilövésére voltak alkalmasak. (Az oroszok által tömegével bevetett T-34 es harckocsik ellen csak az 50 db 75 mm –es lövegek voltak hatékonyak.)
Ezek mellett a tűzerőt tekintve következő legütőképesebb fegyverek a tüzérütegek voltak. Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva, így összesen 32 db 10-15 cm –es lövegek kilövésére alkalmas ágyúval és tarackkal rendelkeztek. A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult. A repülőterek légvédelmét a repülőalakulatok saját légv. gépágyús egységei alkották.
A 2. magyar hadsereg összesen 184 páncélozott járművel rendelkezett, ám ezek közül csak 22 db modernnek nevezhető német Pz-IV. páncélos akadt. A többi páncélozott jármű nagy része (108 db) a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikból állt, melyek nem vehették fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel. A 184 db jármű maradék részét könnyű harckocsik, páncél gépkocsik, páncélvadászok alkották. (Csaba páncélgépkocsik, Nimród páncélvadászok, Toldi könnyű harckocsik.) A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. Az 1. repülőcsoport 65 repülőből állt, köztük közel-, és távolfelderítők, vadászrepülők, bombázók, szállítógépek és futárrepülők. Az 57 gépből 26 db volt vadászgép (22 MÁVAG Héja, 4 Bü-131) és 18 db volt bombázó (14 db Ca-135bis, 3 db Bü-131, 1 db FW-58) A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30 darabbal). Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.
A hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt (életrajzáról: ITT) vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt. További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.
A doni magyar hadműveletek
A 2. magyar hadsereg július 6 és 10 közt érte el a Don vonalát (északon a 3.hadtest, középen a 4., délen a 7.hadtest), és megkezdődtek a hídfőcsaták a három nagyobb (Uriv, Korotojak, Scsucsje) és 5 kisebb orosz hídfő ellen. Ezek az oroszok korábbi visszavonulása során maradtak szovjet kézen, a Don folyó nyugati partján. A nyár folyamán zajló hídfőcsaták végére, 1942szeptember közepére a magyar haderő összesen 25 ezer fős veszteséget szenvedett. A több mint 10% -os veszteség „fejében” viszont csak a korotojaki hídfőt sikerült visszafoglalniuk (augusztus 28-án). A magyar katonák legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján.
Ráadásul közben megszületett a szovjet-amerikai kölcsönbérleti szerződés (1942 júni 11) aminek hatása, vagyis a jelentősen jobb színvonalú orosz felszerelés bevetése is fokozta a magyarokra nehezedő nyomást. 1942 augusztus 20 –án repülőbalesetben meghalt Horthy István, ami megint csak baljós előjelnek tűnt. A Don mentén magyarok által védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen két erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre. Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.
A szovjet előretörés
A Sztálingrád elleni ostrom 1942 augusztus 20 –án kezdődött, és eleinte német sikereket hozott. Azonban az ostrom 90.napján, a város felett és alatt az oroszok áttörve a románokon, megkezdték a Paulus vezette teljes 6.,és a fél 4.német hadsereg bekerítését. A bekerített erők felmorzsolása 1942 november végétől 1943 február másodikáig tartott. 1943 január 12 –én pedig megkezdődött a szovjetek nagy voronyezsi támadása, melynek célja az volt, hogy minden délre eső német erőt elvágjanak. A magyarokat elérő Osztrogozsszk-Rosszos hadművelet a 40-ik szovjet hadsereg a sztorozsevojei (urivi) hídfőből indította el. A −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban) meglepetésként érte a magyarokat.
A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését. A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon. Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.
Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni. Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A késve bevetett Cramer-hadtest a szovjet előrenyomulást megakadályozni már nem tudta és maga is felmorzsolódott. A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak 10 nap után 500 katonája, 1 páncélosa és 1 rohamlövege maradt. A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették, ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé.
A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtest február 1-énkapott utasítást arra, hogy törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt. Végül a hadtestparancsnok (gróf Stomm Marcell) az alakulatot feloszlatta. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett.
Hazatérés és veszteségek
A hatalmas veszteségeket szenvedett magyar egységek a kijevi összevonási területen keresztül jutottak haza. Ami a magyar veszteségeket illeti, sokáig nagyon szélsőséges adatok láttak napvilágot. Például Horváth Miklós "A második magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál" című, 1958-ban megjelent dokumentumkötetében - forrásmegjelölés nélkül - 147 971 főben adta meg a Donnál elesettek, sebesültek, eltűntek, fogságba esettek számát, "A magyar hadtörténelem legnagyobb áldozatot követelő veresége ez" - írta Ránki György 1964-ben. A későbbi tankönyvekbe a másfélszázezres szám került; és ezt az adatot vette át Nemeskürty István és Kornis Pál is. (N.I.: Rekviem egy hadseregért. Budapest, 1972. 8. o., Kornis Pál: A voronyezsi front támadó hadműveletének előkészítése. Hadtörténelmi Közlemények 1982/3). Mennyi tehát a 2. hadsereg vesztesége az eredeti dokumentumok szerint, a legjobb kutatások alapján? A válaszadásban a HM veszteségi osztálya a legilletékesebb. A beérkezett veszteségi lajstromok több mint egy évig tartó feldolgozása után, 1944: május 15-én tették közzé a már említett, belső használatra szánt jelentésüket az 1941. június 25.-1943. december 31-i elszenvedett veszteségekről (ezeket a számsorokat az 1946-os béke-előkészítő anyagban is közölték). Eszerint a végső számadat: 142.699 fő. Közülük bizonyíthatóan elesett és meghalt 18.852 fő, a sebesültek és sérültek száma 40.551, 80.549 fő eltűnt (vélhetően szintén meghalt) 1747-en bizonyíthatóan hadifogságba estek. Ha az 1943 végéig elvesztett; durván 140.000 főből levonjuk az 1942 áprilisáig elszenvedett, valamint az 1943 áprilisa utáni veszteségeket (arról az időszakról van szó, amikor a 2. hadsereg még, illetve már nem volt kint a hadműveleti területen), akkor 127.000-t kapunk. A 2: hadsereg vesztesége azonban ennél kevesebb, ugyanis ez a szám a folyamatosan kinn levő, megszálló erők veszteségét is tartalmazza, ami durván 5-6 ezer főre tehető. MINDENT EGYBEVETVE valószínűleg nem sokat tévedünk, ha a Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg veszteségeit 120 000 főben állapítjuk meg. Ebből 100 000 a doni ütközetben esett el, sebesült meg, tűnt el, vagy került hadifogságba. A pontos elszámolást az eltűntek rendkívül nagy száma (80 549 fő) teszi lehetetlenné. A visszavonulás során nem lehetett felmérni az áldozatok, közülük is elsősorban a halottak számát. A halottá nyilvánításhoz az "azonossági jegybetétlap" (dögcédula) bemutatásán kívül még két tanúra is szükség volt, akik aláírásukkal igazolták a halálesetet. Mivel a hosszadalmas procedúrára a visszavonulás közben nem kerülhetett sor, a hősi halottak és a fogságba esettek az "eltűnt" kategóriába kerültek. Ha ismernénk a hadifogságba esettek számát, meg lehetne becsülni a halálozás nagyságát. Sajnos, a rendelkezésre álló adatok csak hozzávetőleges becslésre alkalmasak.
Az 1943-as, 1944-es, 1946-os HM jelentések - orosz tudósításokra hivatkozva - 26.000 főben állapítják meg a hadifoglyok számát. Ugyanakkor Gallyas Ferenc, a Don mentén fogságba esett magyarok 1943. február 9-i felhívásának fogalmazója 40.000 hadifogoly nevében írt: (Gallyas Ferenc: Az érzelmek és az értelem szerepe hadifogoly-magatartásunkban. Hadtörténeti Közlemények 1973/3) Horváth Miklós már idézett könyvében 30.000 hadifoglyot említ. Ugyanakkor a Palásthy Rezső által szerkesztett, a Magyar Harcosok Bajtársai Közössége által kiadott Fehér Könyv (Bad Vörischofen 1950) szerint 87.000 honvéd esett szovjet fogságba. Korabeli hadijelentések, valamint korábbi háborúk tapasztalata alapján megalapozottan azt feltételezhetjük, hogy a hivatalosan eltűntnek minősítettek mintegy fele hősi halált halt, míg a többiek a túlélés csekély esélyével fogolytáborba kerültek. Így a Honvédelmi Minisztérium veszteségi alosztálya által nyilvántartott közel húszezer elesett mellett még további negyvenezer áldozattal kell számolnunk. Az elesettek mintegy 60 ezres összlétszáma a világháború magyar hősi halottjainak közel ötven százalékát teszi ki.
A 2.magyar hadsereg körülbelül 110-120 ezer főt vesztve 1943 áprilisára ért haza, és került ideiglenesen elkülönítő táborokba. Májustól pedig megkezdődött a magyar hadsereg újjászervezése, vagyis a teljes hadosztályokból kialakított Szabolcs hadrend létrehozása. Bizonyos egységek viszont továbbra is elláttak megszálló feladatokat, bár ezek fogyatkozása miatt a fronton is mind többször kerültek bevetésre.
A háború további szakaszában a német hadsereg folyamatosan visszavonulásra kényszerült. A Vörös Hadsereg 1944-ben nagyrészt befejezte a szovjet föld felszabadítását és megindult a német határok felé. Közben 1943 áprilisában Hitler tudomására jutott, hogy a magyar kormány titokban különbékére készül a szövetségesekkel, és következett a német megszállás (1944 március 19.) Miután pedig Horthy kiugrási kísérlete kudarcot vallott, jött a nyilas uralom és a front Magyarországra kerülése. Hazánk területén fél éven keresztül dúltak a harcok, egészen 1945 áprilisáig, amikorra a kivérzett magyar haza végképp a kimerülés szélére került. Országunk nagy áldozatot hozott a háborúban, ami azonban a Donnál elesett magyar katonákkal vette kezdetét.
Összegzés és értékelés
A második világháború a mai magyar államterületre vetítve hatszázezer áldozatot követelt. Ennek a megdöbbentően magas számnak a felét tették ki a hadsereg halottai, és a 300 ezres katonai veszteségnek is majdnem felét a második magyar hadsereg veszteségei adták (A 600 ezerből 80 ezer a polgári-, és 200 ezer a zsidó áldozatok száma. Ha a régi országhatárokat nézzük, akkor a második világháború magyar áldozatainak száma majdnem egymillió.) A doni katasztrófa történelmünk egyik legnagyobb drámája, melynek értékeléséhez figyelembe kell vennünk katonáink hősiességét is, hiszen tény, hogy az ellenfél jelentős technikai fölényben volt, hogy a magyar katonák számottevő páncélos és páncéltörő fegyverekkel nem rendelkeztek, és hogy vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen volt a tüzérségük is. A február 8-ig tartó téli hadműveletek során a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a harcok és a visszavonulás alatt. Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse bele és megsemmisítse a Don menti arcvonalat védő magyar, német és olasz seregtesteket. Bár 1943 január 24-én Jány Gusztáv még megfutamodással vádolta katonáit („A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancsában), de hat héttel később, - a körülmények alaposabb vizsgálata után - ezt a közleményét hatályon kívül helyezte, majd egy másik hadparancsában (1943. március 12. kelt 30. számú hadsereg parancs) már elismeréssel méltatta a magyar katonák bátorságát:
„A m. kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban, de elérte azt, hogy ellensége is felmorzsolódott. … Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket. ..."
Akkor és ott, olyan körülmények között rendkívüli hősiességnek számított, hogy a halálra fagyott, kimerült és rosszul felszerelt magyar katonák szembeszálltak a sokszoros túlerőben lévő oroszokkal. Most, 2021 -ben a doni katasztrófa 78. évfordulóján hős katonáinkra emlékezünk!
Harmat Árpád
--------------------------------