A magyar történelem egyik fontos időszakában, az 1848/49-es szabadságharc során, épp decemberben zajlott egy jelentős csata, mégpedig Mór mellett, 1848 december 30 –án. Bár az ütközetet elvesztettük és az osztrák haderő így bevonulhatott Budapestre, néhány hónappal később, 1849 tavaszán a magyar seregek ellentámadása kiűzte hazánkból a császári csapatokat. A móri csatavesztésért vett revans nagy magyar sikert hozott.

1848 szeptemberére eldőlt: az pesti forradalom győzelme és az áprilisi törvények aláírása dacára az osztrák császári udvar nem fogja tovább támogatni, vagy eltűrni a magyar reformokat. Küszöbön állt a háború Ausztriával. Magyarország megkezdte az előkészületeket a hamarosan várható császári támadás elhárítására. A felkészülés során Szemere királyi szentesítés nélkül elrendelte az újoncozást, Kossuth pedig szeptember 24-é az Alföldre ment katonák toborzására. Közben megindult a Kossuth-bankók kibocsátása is. Az országgyűlés megpróbálta megnyerni a parasztság támogatását, és szeptember 15-én eltörölte a szőlődézsmát. 

A császári udvar Magyarországra először Jellasics horvát bán támadásával sújtott le. A bán már 1848. április 19-én kikiáltatta a horvát tartományok Unióját, amelyben egyesültek: Horvát-Szlavón Királyság, Isztria és Dalmácia és kimondatta Horvátország elszakadását a Magyar Királyságtól. Később 1848 májusában Zágrábban megalakította a Báni Tanácsot. Miután az uralkodó szeptember 4-én megerősítette Jellasicsot báni méltóságában, szeptember 11-én 35 ezer főnyi seregével átkelt a Dráván, és kiáltványt intézett a magyar néphez, amelyben nyilvánvalóvá tette, hogy a Habsburg-Lotharingiai-ház katonájaként érkezett. A bán sejtetni engedte, hogy császári parancsra jár el. A drávai hadsereg parancsnoka ekkor, gróf Teleki Ádám volt.

A magyar hadsereg megkezdte a visszavonulást Székesfehérvár felé. A visszavonulást a magyar vezetés nem nézhette tétlenül: Teleki Ádámot felmentették hadsereg-parancsnoki beosztásából és a fővezérségre előbb István főherceget, Magyarország nádorát kérték fel, aki ugyan találkozóra hívta Jellasicsot, azonban a bán nem jelent meg, így a nádor szeptember 22-én a nádor elhagyta az országot és lemondott hivataláról. Közben az udvar teljhatalmú biztost nevezett ki Gróf Lamberg Ferenc Fülöp személyében, aki szeptember 28-án érkezett – kíséret nélkül – Budapestre, az udvar nevében átvenni a hatalmat. Kinevezését és megbízatását azonban a magyar kormány ellenjegyzése nélkül történt, így az országgyűlés nem ismerte el. Sőt a feldühödött pesti tömeg a hajóhídon felismerte és felkoncolta.

István nádor után az új hadseregparancsnok Móga János császári és királyi altábornagy lett, aki kinevezése után azonnal, szeptember 28-án haditanácsot hívott össze Sukkorón. A tanácsban hosszú vita zajlott arról, hogy a császárra felesküdött főtisztek fordulhatnak e a császári zászló alatt támadó Jellascs ellen. Ám végül a döntés megszületett, és a hadsereg vezetése vállalta a harcot. A támadás másnap reggel bekövetkezett. A magyar csapatok úgy foglaltak állást, hogy a főváros felé vezető utakat lezárják. A magyar hadrend a következő volt: A hadműveleteket irányító vezérkari főnök Joseph Kollmann császári és királyi százados, jobb szárny: Joseph von Milpökh császári és királyi ezredes és Kiss Ernő császári és királyi ezredes egy-egy gyalogezred, összesen mintegy háromezer fő és egy üteg élén. Közép és balszárny: Franz Holtsche császári és királyi vezérörnagy és Répásy Mihály császári és királyi alezredes összesen nyolcezer-ötszáz fő és harmadfél üteg élén. Tartalék: Teleki tábornok négyezer főből és két ütegből álló serege. Perczel Mór négyezer főnyi különítményét a Velencei-tótól délre helyezték el.

A pákozdi csata 1848. szeptember 29-én nagy magyar győzelemmel zárult. A Jellasics felett aratott győzelmet teljessé tette, hogy október 7-én az ozorai ütközetben Perczel Mór tábornok és Görgei Artúr őrnagy vezetésével a magyar nemzetőrök megadásra kényszerítették a Karl Roth vezérőrnagy vezette 9 ezer fős horvát tartalék hadtestet is. Jellasics fegyverszünetet kért, mely alatt Győrön át elhagyta az országot. Kossuth ekkor léptette elő Görgeit ezredessé, majd hamarosan (október 15-én) tábornokká.

Közben október 4-én V. Ferdinánd feloszlatta a magyar országgyűlést, s Jellasicsot kinevezte Magyarország katonai biztosává. Ám az udvar számára újra kedvezőtlen fordulat következett be, amikor 1848 október 6-án megint kitört Bécsben a forradalom (az 1848-as évben már a harmadik) A bécsi tömeg felakasztotta a magyarok ellen mozgósító Latour hadügyminisztert, a király pedig október 7-én Olmützbe menekült.

A magyar sereg Móga tábornok vezetésével követte a visszavonuló Jellasicsot, s október 30-án átlépve a Lajtát, osztrák területre érkezett. Ekkor megnyílt annak lehetősége, hogy a bécsi forradalmi erők, és a magyar sereg egyesüljön, és közösen végleg legyőzzék a császári erőket.  Ám ekkor Windisgratz herceg jelentős haderőt vont Bécs köré, majd Schwechatnál megütközött a magyarokkal. A schwechati csata október 30-án katasztrofális magyar vereséggel zárult.

A vereség után, 1848 november 1-én  a feldunai sereg parancsnoka, és így a magyar haderő legfontosabb vezetője Görgey Artúr lett. Ám Kossuth-al való kapcsolatát néhány nappal később már az állandó viták jellemezték, például arról, hogy a várható császári támadást hol állítsák meg. Kossuth politikusként és nem katonaként gondolkozva idealista, naiv és átgondolatlan kérésekkel bombázta Görgeyt, aki igyekezett megfelelni az OHB vezetőjének, de ugyanakkor nem akart katonai hibákat sem elkövetni.

A schwechati győzelem ismét az udvar számára kedvező fordulatot teremtett, így az osztrák államtanács megkezdte kidolgozni Magyarország térdre kényszerítésének új tervét. A Félix Schwarzenberg herceg vezetésével 1848 novemberében felálló új osztrák kormány tanácsára lemondott a magyarok forradalmát törvényesítő V. Ferdinánd, és a trónt testvérének fia, az alig 18 éves Ferenc József foglalta el. Az új és energikus uralkodó 1848 decemberében egy átfogó támadásra adott utasítást, mely három irányból indult meg.

Az osztrák intervenció északi szárnya a Franz Schlick tábornok vezetésével Galícia felől, Kassa térségében hatolt az ország területére. Itt a védelmet kezdetben Mészáros Lázár, majd 1849 januárjától a fiatal Klapka György próbálta megszervezni. A második szárny a felvidéken, Nagyszombat térségében indult támadásra Simunics tábornok vezetésével, Guyon Richárd védekező dandára ellen. A harmadik és egyben legfőbb támadó erő pedig Windisgratz irányításával, és körülbelül 55 ezer fős sereggel a Duna déli partján kezdte meg támadását. A három magyarországi osztrák erő mellett Erdélyben a szebeni főhadparancsok Anton Puchner indította meg csapatait, és vette be Kolozsvárt. A Duna mentén december 14-én kezdődő osztrák előretörés rendkívül gyorsan ért el sikereket Görgey hátrálni kényszerülő erőivel szemben. Győr már december 26-án elesett, és a császári csapatok néhány nap után már Pestet fenyegették

A móri csata

A gyors osztrák előretöréstől pánikba eső Kossuth, nem hallgatva Görgey józan tanácsaira, Perczel Mórhoz fordult segítségért, akitől minden áron győzelmet kért:

„Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben”

Kossuth szavai egy felesleges csata vállalására ösztönözték Perczelt. A Kossuthhal baráti viszonyt ápoló és Görgeyt kezdetektől nem kedvelő tábornok - aki a magyar honvédseregek vezetői közt ritkaságszámba eső módon nem rendelkezett az osztrák császári seregekben szerzett tapasztalattal - végül Mór városánál megpróbálta megállítani az osztrákokat.

Perczel tábornok Mór városa körül semmilyen felderítő munkát nem végzett, seregeit pedig a lehető legelőnytelenebb módon állította fel a csatamezőn, hiszen hadmozdulatait a magaslatra, védhető pozícióba helyezkedő ellenség lényegében nyitott könyvből olvashatta. Csapatai létszámát tekintve egyébként Perczel Mór nem volt hátrányban, hiszen körülbelül 6000 katonával sorakozott fel a csatamezőn, miközben Ottinger Ferenc is hasonló létszámú seregtesttel tűnt fel a település határában; másfelől viszont a császáriak mégis komoly fölényben voltak, hiszen az ő 6000 fős alakulatukban háromszor annyi nehézlovas harcolt, mint a honvédek oldalán, nem is beszélve arról, hogy Perczel katonáinak egy része még csak tisztességes fegyverhez sem jutott. Jellasics, az ellenséges hadtest fővezére pedig biztosra ment, hiszen Ottinger mögött egy újabb 7000 fős csapat érkezett, mely abban az esetben, ha a harc elhúzódik, a császáriak javára fordította volna az esélyeket. Erre végül nem volt szükség, ugyanis Ottinger megérkező nehézlovasai rövid időn belül megtörték, és megfutamították a magyar balszárnyat, melynek példájára a többi hadoszlop is futásnak eredt. Perczel végül megakadályozta, hogy 24 ágyúja Jellasics kezére jusson, kitartásáért azonban hatalmas árat kellett fizetnie, ugyanis a csata végére több mint 2000 katonája esett fogságba, miközben hadteste szinte teljesen szétforgácsolódott. Perczel Mór serege nélkül azonban a főváros és a keletre vezető utak védelme Görgeire maradt, aki képtelen volt ezt a feladatot egyedül ellátni, így az év utolsó napjára Pest-Buda reménytelen helyzetbe került. Szilveszter éjszakáján Kossuthék úgy döntöttek, elhagyják a várost, a Debrecenbe menekülő kormány nyomában pedig január 5-én megérkeztek Windisch-Grätz győztes csapatai. [Forrás]

1849 első hónapjaiban a magyar hadvezetés összegyűjtötte honvédseregeit és a Felső-Tiszavidéki csapatösszevonásokból kiindulva óriási ellentámadást indított. A magyarok kiűzték az osztrákokat hazánkból. Ez volt a legendás tavaszi hadjárat. Sajnos a cári Oroszország közbelépése Ausztria oldalán végül mégis az 1848/49-es szabadságharc vereségét hozta. Ám csatáinkat – köztük az 1848 decemberi móri ütközetet – nem feledhetjük, ahogyan az ott elesett kétezer bátor magyar honvéd áldozatát sem.

Harmat Árpád Péter (blog)

• Ezek is érdekesek:
• Dobó István élete és az egri várostrom
• A legendás marathóni csata
• Szibéria története és érdekességei 
• Tartalomjegyzék