210 éve koronázta önmagát császárrá Napóleon [42.]

2014. december 02. - Harmat Árpád Péter

A világtörténelem egyik legnagyobb alakja, Bonaparte Napóleon 210 évvel ezelőtt, ezen napon, 1804 december 2-án koronázta önmagát Franciaország császárává. Napóleon 16 esztendőn át vezette országát, és ebből 9 éven keresztül Európát is uralma alatt tartotta. Kivételes tehetségű katona, zseniális stratéga ám ugyanakkor magánéleti gondokkal küszködő esendő ember is volt. Érdemes megismerni élettörténetét.

Napoleone di Buonaparte néven született 1769. augusztus 15-én a korzika szigetén fekvő Ajaccio városában Carlo Buonaparte ügyvéd és képviselő illetve Letizia Ramolino genovai köznemesi sarj nyolc gyermeke közül másodikként. A korzikai Buonaparték toszkánai kisnemesi család leszármazottai voltak, akik a 16. században telepedtek le Korzikán. Npóleon testvérei: Joseph (legidősebb gyermek, később nápolyi, majd spanyol király), Lucien, Elisa, Louis (későbbi holland király), Paulina (később Borghese herceg felesége), Karolina és Jerome (később Vesztfália királya). Napóleon szülőhelyét – Korzika szigetét - egyébként nem sokkal a leendő császár születése előtt vásárolta meg Franciaország a Genovai Köztársaságtól.

A későbbi császár még tíz éves sem volt, amikor 1778 decemberében édesapja magával vitte Franciaországba, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd ösztöndíjasként. Korán beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. A nagy múltú intézményben öt évet töltött. Ahogy később Bourienne - iskolatársa és barátja - elbeszélte, Bonaparte rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, és ebben a tárgyban mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el a történelemben, a földrajzban és más tantárgyakban is, a latin és a német nyelv kivételével, nyelvérzéke nem volt. Írása viszont egyszerűen olvashatatlan volt és ez nem is változott. Miután 1784-ben befejezte a brienne-i iskolát, tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lett. 1785 szeptemberében – akkoriban nem szokatlan módon mindössze 16 évesen - tette le a tiszti vizsgát, és hadnaggyá (egyes források szerint alhadnaggyá) nevezték ki. Ezzel megkezdte tiszti karrierjét, és 1786 januárjában tényleges katonai szolgálatra jelentkezett. A valence-i és az auxonne-i helyőrségekben szolgált 1789-ig, a forradalom kitöréséig. Ekkor sem hagyta abba a tanulást; sokat olvasott, elsősorban hadászati, harcászati és történelmi tárgyú műveket.

Miközben kirobbant a Nagy Francia Forradalom, Napóleon katonatisztként fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán. Hamar a tüzérséghez került, és már 1792-ben, mindössze 23 évesen századossá léptették elő, majd egy évvel később már őrnagy lett belőle. Szolgálata közben többször is visszatért Korzikára, ahol hármas küzdelem alakult ki a korzikai nacionalisták, a royalisták és a forradalmárok között. Végül 1793 áprilisában családjával együtt Franciaországba kellett menekülnie, miután szembekerült a sziget elszakadásáért küzdő Pasquale Paolival.

Napóleon katonatiszti - és ezzel párhuzamosan társadalmi - felemelkedésének kezdete egybe esett a jakobinus diktatúra (1792 nyara - 1794 nyara) kialakulásával. Tiszti szolgálatának hatodik évében, 1792 júniusában a forradalom radikalizálódott, és a hatalmat a jakobinusok kaparintották meg. A jakobinus állam élére Robespierre, Sain-Just, Carnot és Couthon került, és a "mindenható" Közjóléti Bizottság irányított mindent Franciaországban. A jakobinusok két éves uralmuk alatt összesen 17000 kivégzést foganatosítottak, többek közt kivégezve Baillyt a Mars mezei tüntetés leveréséért illetve a királynét, Marie Antoinettet.

A Robespierre vezette rendszer a belső „tisztogatások” után az országszerte több nagyvárosban kialakuló royalista (királypárti) felkelések leverésébe kezdett. A lázadások elfojtásához határozott, képzett és elszánt fiatal tisztekre volt szükség, akik közül néhányan – mint Napóleon is – kihasználták ezen alkalmakat karrierjük fellendítésére. A legjelentősebb felkelések Vendee megyében, illetve a Dél-franciaországi Toulonban alakultak ki. Napóleon őrnagyként – a korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával – 1793 júliusában Toulonba rendelték. Új megbízatása előtt léptették elő alezredessé, majd arra utasították, hogy ágyúival verje vissza a francia royalistákat, és az őket támogató, partraszállásra készülő angolokat. Napóleon kiemelkedő tehetséggel és sikerrel hajtotta végre a feladatot, amikor ágyúit az Eguillete-hídra állította fel, és pusztító össztüzet zúdított a kikötőben álló brit hajókra. Az angol hajóknak menekülnie kellett, így a franciák egy sikeres támadással a vissza tudták foglalni a várost.

A rohamban maga Bonaparte is megsebesült, combját találat érte. Ám dicsőségéért a jakobinus hadvezetés, 24 évesen dandártábornokká léptette elő. A váratlan és hirtelen tábornoki kinevezés után azonban egy időre lelassult karrierje. Ugyan 1794 elején egy időre az itáliai francia hadsereg egyik tüzérparancsnoka lett, ám a tábornoki ranglétra magasabb szintjeire már nem tudott felkapaszkodni. Közben egy ideig Augustin de Robespierre-rel, a forradalmár Maximilien de Robespierre öccsével is együtt dolgozott együtt, ám ez a kapcsolat később kis híján az életébe került. Ugyanis 1794 július 27 –én a jakobinusok megbuktak, és a hatalom új birtokosai, a nagypolgárság köreiből kikerülő Paul Barras, Tallien és Letourneur sorra végeztették ki azokat, akik korábban Robespierre lelkes hívei voltak. Napóleont is a jakobinus barátnak tartották, és hazaárulás vádjával 1794. augusztus 6-án bebörtönözték a antibes-i várba. Ám szerencsére kiderült, csupán egyszerű katonatisztként vett részt a jakobinus uralomban, így két hét után szabadon engedték.

Az 1794 –es esztendő Napóleon számára kudarcokat hozott, mivel úgy tűnt számára, hogy lendületesen induló tiszti karrierje végleg megrekedt. Közben bátyja, Joseph 1794-ben feleségül vette Julie Clary polgárleányt. 1795 áprilisában Napoléon Bonaparte, ekkor még csupán „névtelen” tábornok, eljegyezte Julie húgát, Désirée-t. Ezen időszakban döbbent rá arra, hogy el kell látogatnia Párizs előkelő, és népszerű társasági szalonjaiba, hogy pártfogókat, támogatókat keressen, ha több akar lenni egy egyszerű dandártábornoknál. Így lett végül madame Tallien párizsi szalonjának rendszeres látogatója. A híres szalon a francia főváros társasági életének középpontja volt, vagyis a legideálisabb hely arra, hogy a hatalmasságok kegyeibe férkőzzön. Ezen szalonban sikerült megismerkednie a korabeli Franciaország leghatalmasabb emberével Paul Barrassal.

Barras felfigyelt az ambiciózus katonatisztre, és elhatározta ad számára egy esélyt arra, hogy bizonyítsa kiemelkedő tábornoki képességeit. A royalisták 1795. október 5-én (a forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire 13-án) megpróbálták átvenni a hatalmat Párizsban a Nemzeti Konvent ellen. A teljhatalommal felruházott Barras Bonapartét nevezte ki szárnysegédjévé, és a Tuileriák palotájában székelő Konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Egy fiatal lovastiszt, Joachim Murat segítéségével számos tüzérségi egységet szerzett (Murat később Bonaparte sógora lett). Az ágyúkat másnap a támadók visszaszorítására használta. Később azzal dicsekedett, hogy kartácstűzzel – 300 felkelő lemészárlásával - tisztította meg az utcákat.

Felemelkedés a ranglétrán

Az 1795 októberi royalista felkelés határozott leverésével elnyerte Barras kegyeit, aki innentől kezdve támogatni és segíteni kezdte karrierjét. Barras kérésére a végrehajtó hatalmat gyakorló Direktórium 1796 –ban Bonaparte tábornokot nevezte ki az itáliai hadsereg parancsnokává. A kinevezés hatalmas előléptetés volt, mert „kilépett” a dandártábornokok, és más kisebb tábornoki besorolású tisztek tömegéből és azonnal frontparancsnoki megbízást kapott. (Ezzel „beelőzve” tábornokok tucatjait.) Bár ekkoriban a legfontosabb front a német és hollandiai területen húzódott, és így az itáliai másodlagos hadszíntér volt, Napóleon mégis óriási lehetőséget látott a kinevezésben.

Élete minden szempontból gyökeresen megváltozott. Heteken belül romantikus kapcsolatot létesített a kivégzett Alexandre de Beauharnais vikomt özvegyével, Barras volt szeretőjével, Josephine de Beauharnais-val. Bonaparte tábornok sietve felbontott eljegyzését Désirée Claryval, és 1796. március 9-én feleségül vette Joséphine-t.

Két nappal házassága után Bonaparte Nizzában átvette a francia „Itáliai Hadsereg” vezetését, és 1796. március 27-én sikeres hadjáratot indított Észak-Itáliában az osztrák és szárd–piemonti erők ellen. Győzelmet győzelemre halmozott és elfoglalta Milánót. A Lodinál aratott győzelme - "a kis káplár” (le petit caporal) dicsősége – után óriási népszerűségre tett szert katonái körében. Ezt részben annak is köszönhette, hogy magas rangja ellenére sokkal több időt töltött katonái körében, mint az összes többi francia tábornok együttvéve. Kiszorította az osztrákokat Lombardiából, és legyőzte a Pápai Állam hadseregét is, a Francia Köztársaság pedig annektálta a Pápai Állam egyes területeit. (Egy évvel később Berthier tábornok elfoglalta az „örök várost”, és február 20-án a pápát börtönbe záratta. VI. Pius a fogva tartása alatt meghalt.)

1797-ben Bonaparte Ausztria ellen vezette seregeit. Legfőbb győzelme a Mantovai osztrák vár bevétele volt, és a Rivoli melleti csata, 1797 tavaszán. Győzelmei miatt az osztrákok kénytelenek voltak békét kötni Itáliában. Ez volt a híres Campo Formiói béke: 1797 október 17-én. A béke Észak-Itália területének nagy részét a Francia Köztársaság uralma alá rendelte, Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. Bonaparte ezután Velencébe vonult és megadásra kényszerítette a várost, véget vetve a Velencei Köztársaság ezeréves függetlenségének. 1797 végén Bonaparte az általa elfoglalt észak- és közép-itáliai területek nagy részét a csatlós Ciszalpin Köztársaságban egyesítette.

Napóleon népszerűségének titka

Napóleonnak már 1796 –tól hatalmas volt népszerűsége a francai hadsereg körében. Ennek egyik oka a már említett magatartásának tudható be, annak, hogy a menetelések és csaták során folyamatosan katonái közt tartózkodott. Osztozott az egyszerű katonák sorsában, ugyanazt ette amit ők, ugyanúgy menetelt mint azok. Később az itáliai hadjárat sikere nyomán Bonaparte franciaországi politikai befolyása is megnőtt. Két folyóiratot jelentetett meg, névleg seregei számára, melyeket azonban Franciaországban is széles körben olvastak. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, „Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux” néven. Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, figyelmeztetve Barras-t és szövetségeseit a Direktóriumban. A royalisták Napóleont kezdték támadni itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte szeptember 4-én Pierre Augereau tábornokot küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat, és tisztítsa meg várost a royalistáktól (fructidor 18.). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Bonaparte decemberben győzelmes hódítóként tért vissza a fővárosba. Népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét. A Direktórium – tartva Napóleon növekvő befolyásától – kinevezte őt az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.

Bonaparte következő hadjárata súlyos kudarccal végződött. Seregével Egyiptom ellen vonult, hogy a briteket elvágja Indiától. Málta elfoglalása (1798. június 10.) után Alexandrián keresztül Kairóba vonult, és 1798. július 21-én a „piramisok csatájában” legyőzte a mamelukok hadseregét, és bevette Kairót. A Horatio Nelson admirális vezette brit flotta azonban augusztus 1-jén megtámadta hajóit, és az abukiri csatában győzelmet aratva megsemmisítette az Afrikában rekedő franciák flottáját. Az Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták. Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult Szíriába. Akkónál azonban a brit parancsnokság alatt harcoló törökök visszavonulásra kényszerítették. Eközben létrejött a második francia-ellenes koalíció, amelynek hadereje 1799 tavaszán visszaszorította az itáliai hadsereget. Emiatt Franciaországban zavargások kezdődtek a Direktórium ellen.

Napóleon hatalomátvétele

Bonaparte tábornok – seregét Egyiptomban hátrahagyva, a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva – néhány hívének kíséretében visszatért Párizsba. A fővárosba érve, Sieyes, Ducos, Fouché, és Taleyrand a várakozásoknak megfelelően, valóban azonnal Napoleon mellé álltak, és 1799. november 9-én (a VIII. év brumaire 18-án) államcsínnyel, együttesen buktatták meg Barrast., aki félrevonult birtokaira. Napóleon lemondatta a Direktórium tagjait, katonáival szétkergette az 500 –ak tanácsát (vagyis feloszlatta a törvényhozást) és létrehozta a háromtagú Konzulátust.

Első Konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Óriási hatalom összpontosult a kezében: ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait. A belső stabilitás megteremtéséhez először le kellett zárnia a háborút. A marengói diadal után először az osztrákokkal megkötötte a lunéville-i békét (1801), majd az angolokkal az amiens-i békét (1802). A hálás francia nép 1802 augusztusában Napóleont örökös konzullá választotta.

Rendelkezéseinek java része túlélte a 19. század politikai változásait, ezek biztosították a modern Franciaország alapjait. A prefektúrarendszer bevezetésével erősen központosította a közigazgatást, jelentősen megerősítette a rendőrséget. Az adóbeszedés hatékonyságának növelése és a francia nemzeti bank, a Banque de France megalapítása (1800) révén stabilizálta az ország pénzügyi helyzetét. Az oktatást kiemelt közszolgáltatásként kezelte. A VII. Pius pápával kötött konkordátum (1802) az egyház és a forradalom kiegyezését jelentette, és a dokumentum lényegében elismerte a vallásszabadságot is. A katonai és polgári érdemek elismerésére – tekintet nélkül származásra és vallásra – létrehozta a Becsületrendet. 1804-ben vezette be a Code Napoléont (Code Civil) egy haladó szellemű, francia polgárjogi törvénykönyvet. A törvénykönyv szerint minden polgár egyenlő: az elsőszülöttséget, az öröklődő nemességet és az osztálykiváltságokat eltörölték, a polgári intézményeket függetlenítették az egyházi ellenőrzéstől, az egyén szabadságát, a szerződés szabadságát és a magántulajdon sérthetetlenségét tették meg alapelvnek.

Napóleon császárként

Az 1804-es Cadoudal–Pichegru-féle royalista-összeesküvés véres megtorlását és Enghien hercegének kivégeztetését követően a Szenátus felajánlotta Bonaparte tábornoknak a császári címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame székesegyházban VII. Pius pápa jelenlétében Napóleon megkoronázta magát. A „franciák császára” családtagjainak (Lucien öccse kivételével) császári hercegi címet adományozott, legkiválóbb tábornokait Franciaország marsalljaivá léptette elő (1804), és híveinek új, császári nemességet hozott létre (1808). 1805 májusában Milánóban Itália királyává koronázták.

Napóleonnal szemben 1803 és 1805 között csak az erős hadiflottával rendelkező Nagy-Britannia volt képes ellenállást kifejteni. A császár 1804-ben hozzálátott az Anglia elleni invázió előkészítéséhez (boulogne-i expedíció). Azonban 1805. október 21-én Nelson a trafalgari csatában megsemmisítő vereséget mért a francia–spanyol hajóhadra, így Napóleon terve a szigetország meghódítására meghiúsult. 1805-ben Nagy-Britannia, Oroszország és Ausztria létrehozta a harmadik koalíciót, melyhez 1806-ban Poroszország is csatlakozott, létrehozva a negyedik koalíciót.

Napóleon megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, és győzelmet aratott Ulmnál, majd Austerlitznél (1805). A poroszok Jénánál és Auerstädtnál (1806) szenvedtek vereséget, az oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után Napóleon lett Európa irányítója. Angliát a Berlinben 1806-ban kiadott kontinentális zárlattal próbálta térdre kényszeríteni.

1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború), ez azonban a lakosság ellenállása miatt véres és elhúzódó partizánháborúba torkollott. Az osztrákok által kovácsolt ötödik koalíció újabb támadást indított ellene, Károly főherceg vezetésével Aspern-Esslingnél komoly küzdelemre késztették (itt szerzett halálos sebesülést egyik legjobb barátja, Jean Lannes marsall), de Ausztria Wagramnál ismét vereséget szenvedett, így Napóleon Bécset is elfoglalhatta. Wagramot megelőzően Napóleon Magyarországra is betört és a győri ütközetben (amúgy igencsak könnyedén) legyőzte a magyar seregeket, így ő volt az utolsó, akivel a magyar nemesi felkelés összemérhette az erőit.

A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon 1810-ben hatalma csúcsára jutott. A hódítások révén létrejött csatlós királyságok rendszere, amelyek trónjain többnyire rokonai ültek, Spanyolországtól Lengyelországig, Itáliától Hollandiáig terjedt. Legfőbb vágya az volt,hogy fiú örököse legyen, ezért elvált Joséphine-től és feleségül vette Mária Lujza osztrák főhercegnőt, I. Ferenc osztrák császár legidősebb leányát. 1811-ben megszületett a trónörökös, Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, akit azonnal Róma királyává nevezett ki.

Az orosz hadjárat és a bukás

Időközben megromlott a kapcsolat Franciaország és Oroszország között. Néhány sikertelen megegyezési kísérlet után 1812. június 24-én Napóleon megindította a támadást Oroszország ellen. A kb. 453 000 fős Grande Armée és a szövetséges csapatok átkeltek a Nyeman határfolyón. Az oroszok egy ideig csak visszavonultak és a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. Mihail Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnoka végül Borogyinónál felvette a harcot Napóleonnal. A borogyinói csatában (1812. szeptember 7.) egyik fél sem tudott kicsikarni döntő győzelmet, az oroszok ismét visszavonultak. Napóleon elfoglalta az égő Moszkvát, de a tél közeledte miatt visszavonulásra kényszerült. November végén a Brezina folyón való átkelésnél a Grande Armée maradványa is kis híján megsemmisült.

1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik koalíció. Napóleon 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött Lützennél és Bautzennél. Nem fogadta azonban el azt az egyébként roppant előnyös feltételeket tartalmazó békeajánlatot, amelyet Ausztria ajánlott fel a prágai kongresszuson. Ekkor az Osztrák Császárság is csatlakozott a Napóleon-ellenes koalícióhoz.

Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc a lipcsei ún. „népek csatájában” érte, ahol a Grande Armée – a szövetséges (szász, württembergi, hesseni) csapatok átállásai miatt – megsemmisítő vereséget szenvedett. 1814-ben a koalíció csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst. 1814. április 6-án marsalljai követelésére Napóleon császár Fontainebleau-ban lemondott a trónról fia, Napoléon François Joseph javára.

A száznapos visszatérés

A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.

1814. május 4-én érkezett meg Elbára. Azt nyilatkozta ugyan, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba.

1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Cannes-nál. Miközben átkelt az Alpokon, a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette és Grenoble közelében az elfogására küldött hadsereg is átállt hozzá. Március 20-án már Párizsban volt. Visszatérése után a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van ítélve.

Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. június 16-án megverte a poroszokat. Két nappal később Waterloonál a Wellington herceg vezette brit csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában (1815. június 18.).

Párizsban a törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt (1815. június 22.). Napóleon a brit kormánytól kért védelmet, azonban nem engedték angol földre, hanem az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték.

Napóleon a HMS Bellerophon hadihajó fedélzetén 1815. július 15-én indult el Szent Ilona szigetére, ahova 1815. október 15-én érkezett meg kisszámú kíséretével. Szent Ilonán a Longwood House-ban élt haláláig. A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte. Itt halt meg 1821. május 5-én. 1840-ben Joinville hercege, Lajos Fülöp király fia hazaszállította Napóleon hamvait, és Párizsban az Invalidusok templomában helyezték örök nyugalomra.

Harmat Árpád Péter (blog)

Ezek is érdekesek: