Történelmünk talán legkülönlegesebb korszaka a kalandozásainkhoz kötődik. A magyarság korai időszakától – mondhatni néppé formálódásának idejétől kezdve - egészen az államalapításáig nomadizáló, kalandozó életet folytatott. Ez nagyjából azt jelentette, hogy őseink állandó vándorlások közepette, könnyen lebontható és felállítható jurtákban éltek, könnyűlovas portyázásokat végeztek, legeltetéssel, vadászattal és egy-egy terület gazdasági kincseinek kifosztásával foglalkoztak. 

Kijelenthetjük, hogy igazi harcos, sztyeppei nomád népet alkottunk, melyet időnként egy-egy nagyhatalom is felfogadott ellenségei legyőzésére. A honfoglalást megelőző történelmünk részleteiről azonban kevés biztosat tudunk, ugyanis írásbeli emlékek és források csak 830 –tól kezdődően említik meg a magyar törzseket. Az első és legfontosabb források a Bizánci Birodalom és a Horaszáni Emírség levéltáraiból, az arab, perzsa, türk utazók feljegyzéseiből, illetve az orosz - német évkönyvekből származnak. Konkrétan: VI. vagy Bölcs Leo és VII. vagy Bíborban született Konstantin bizánci császárok 9.-10. századi feljegyzéseit, illetve Al-Balhi, Isztakri, Ibn-Haukál, Ibn-Ruszta, Dzsajhani, Gardézi, Tabari, és Maszudi muszlim utazók leírásait kell kiemelnünk. Illetve az orosz Ipatyjev évkönyvet. Egy bizonyos Teofilos nevű bizánci császár feljegyzéseiből tudjuk például, hogy a magyar törzsek 830 körül jelentek meg először a dél-orosz sztyeppén - a Fekete-tenger feletti területeken – mivel az említett uralkodó ekkoriban rendelte el Sarkel várának megépítését a Don partján a magyarok feltartóztatására. A hatalmas térség, ahol 830 és 895 közt éltünk nagyjából lefedi a mai Ukrajnát, a Dnyeper és a Don közti részét Levedi fejedelem után Levédiának, míg nyugati részeit a Dnyeper és az Al-Duna közt Etelköznek nevezte el az utókor. (Azt is el kell ismernünk, hogy a történészek nem egységesek abban, hogy a magyarok mikor jelentek meg az dél-orosz sztyeppén. Kristó Gyula például sokkal korábbra teszi ezt, ám jómagam Tóth Sándor László professzor álláspontja logikusabbnak érzem, hiszen ő a bizánci és más, magas kultúrszinten álló népek írásos bizonyítékaira építi elméletét.)

A Levédia és Etelköz területein való tartózkodásunk részleteiről szintén kevés megbízható információ áll rendelkezésünkre. Annyit azért biztosan tudunk, hogy itt is nomadizáló életmódot folytattunk, és míg egyes törzseink a Dnyeper és Al-Duna vidékén éltek (pl. Árpád és Kurszán népe), addig a többi a Don vidékén rendezkedett be, miközben köztük csak laza kapcsolat létezett. (A hét törzs neve egyébként: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Kér, Keszi, Tarján, Jenő) Azt is tényként kezelhetjük, hogy Levédiai és Etelközi tartózkodásunk alatt szoros kapcsolatba kerültünk a Kazár Birodalommal, sajátos szövetségesi viszonyt kialakítva velük. Majdnem bizonyos, hogy tőlük vettük át a kettős fejedelemség rendszerét is, melyben a szakrális fejedelem (kündü, vagy kende) a nép egységét fejezte ki, a másik fejedelmi méltóság pedig (a gyula) a legfőbb katonai vezető szerepét töltötte be. A legtöbb történész ma már úgy véli, hogy 880 körül a kazárok kagánja Árpádot avatta kündüvé, míg jobb keze a gyula méltóságban Kurszán lehetett. (Később mindkét tisztség Árpád kezében egyesült.) Az etelközi tartózkodás két fordulatot hozott népünk számára: egyrészt a 890 –es kettészakadást – amikor a magyarok egy része egy besenyő támadást követően elvált a többiektől és a Kaukázus vidékére vándorolt (ők lettek a szavárd magyarok) – másrészt a kabarok csatlakozását. A kabarokról csak annyit tudunk, hogy korábban a Kazár Birodalomban éltek, ám fellázadtak a kagán ellen, és felkelésük leverése után csatlakoztak hozzánk nyolcadik törzsként. (Egyes történészek szerint a kabaroknak három törzse csatlakozott hozzánk, és így valójában 10 törzs érkezett a Kárpát-medencébe. Sokan következtetnek arra is – nem alaptalanul - hogy ők a székelyek ősei, és az Aba nemzettség is ebből a törzsszövetségből származik.)

Kalandozások a honfoglalás előtt

Írott források, mégpedig német évkönyvek és egyházi feljegyzések szerint legelőször 836 –ban az etelközi magyar törzsek kalandoztak Európa vidékeire. Ebben a legelső hadjáratban a Dunától délre virágzó Bolgár Birodalom egy vagy két magyar törzset is felfogadott a Duna környékén fogvatartott bizánci foglyok lázadásának leverésére. A második kalandozó magyar hadjárat a Szent Bertin évkönyv szerint 962 –ben zajlott, amikor az egymással trónharcot vívó frank uralkodócsalád egyes tagjai (Nagy Károly unokái) fogadták fel a magyarok egyes törzseit egymás legyőzésére. A harmadik hadjáratot 881 –ben a morva uralkodó I. Szvatopluk megbízásából indítottuk a frankok ellen, majd a negyedik hadjáratban (892) Arnulf frank király oldalán a morvák ellen harcoltunk. Később 894 –ben (ötödik hadjárat) már újra Szvatoplukot támogattuk Arnulf ellenében. A 836 és 895 közti időszak kalandozásai során a magyarok eljutottak a Kárpát-medencébe is, és minden valószínűség szerint „elraktározták” emlékezetükben, a természeti kincsekben (folyókban, termőföldben, legelőkben) gazdag vidéket, mint későbbi lehetséges „célállomást”.

A honfoglalás

Krisztus után 895 –ben a honfoglalásra egy sajátos politikai helyzet eredményeként került sor. A bizánciak erős szövetséget kötöttek ugyanis Árpáddal a bolgárok ellen – mely összefogás kezdetben gyümölcsözőnek tűnt, hiszen Levente (Árpád legidősebb fia) a Dunán átkelve két győzelmet is aratott a bolgárok felett – ám később a bizánciak a magyarokat cserbenhagyva váratlanul békét kötöttek a Bolgár Cársággal. Árpád népe magára maradt a bolgárokkal szemben, akik ráadásul az Etelköz mögött állomásozó besenyőket hívták ellenünk segítségül. A magyarok két tűz közé kerültek: keletről a besenyők, nyugatról pedig a bolgárok támadták. A szorongatott helyzetből a Kárpát-medencébe vándorlással szabadult a magyarság. A terület jórészt gazdátlan volt 895 –ben: nyugaton a frankok állama, északon a frankoknak alávetett morva fejedelemség, délen pedig a Bolgár Birodalom határolta. A honfoglalás első szakaszában Árpádék csak a Dunáig hatoltak és később, 900 –ban - egy itáliai kalandozó hadjáratról visszatérve - vették el a Dunántúlt a frankoktól, majd 902 –ben a felvidéket a morváktól. A honfoglalás tehát évekig elhúzódott, a 907 –es esztendőben lezajlott pozsonyi csata jelentette csak lezárulását. Ebben az ütközetben a Keleti Frank Királyság teljes hadereje, mintegy 100 ezer német lovag indított támadást a magyarok ellen. A cél egyértelmű volt: a magyarok visszakergetése Ázsiába. Ám egész Európát megdöbbentő módon a magyarok legyőzték – méghozzá alig 4 tumennel (40 ezer harcossal) – a németeket. EZ a győzelem jelentette a honfoglalás lezárulását és európai jogunk megvédését a kontinensen.

Kalandozásaink Európában

A források szerint 862 és 970 közt a magyar törzsek 47 hadjáratot indítottak Európa különböző vidékeire. A törzsek külön-külön, önállóan döntöttek az egyes portyák megindításáról. (Volt, hogy egyszerre 2-3 törzs is küldött csapatokat több irányba.) A nyugati feljegyzések szerint az egyes kalandozó magyar alakulatok 2- 5 ezer közti létszámúak voltak és gyalogság, illetve nehézlovasság helyett csupa kopjával (döfő-lándzsával) és íjjal felszerelt könnyűlovasból álltak, akik elővéd – fősereg – utóvéd „felállásban” váratlanul törtek a kiszemelt területre. A fő fegyverük az íj, a kopja és a kelevéz (hajítódárda) volt, a szablyát csak másodlagosan a menekülők lekaszabolására használták. Előszeretettel alkalmazták a „színleg megfutamodás” technikáját és a váratlan ellentámadás módszerét. A magyarok kezdetben közeli területeket fosztogattak, ám később, 907 után már távoli országokat is felkerestek így eljutottak Franciaországba, Dániába, Itália déli területeire, sőt Flandriába és Spanyolországba is.

A 920 –as évekre már egész Európa rettegett a magyar csapatoktól. Egy modenai templom falán ma is látható a felirat 924 -ből: „… sagittis Hungarorum, libera nos Domine” azaz „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”. A magyarok fosztogató portyáik során leginkább élelmet, lovat, háziállatot, fegyvert, ékszert, pénzt, textíliákat és egyházi tárgyakat zsákmányoltak. Mindezek mellett pedig előszeretettel ejtettek foglyokat is, akiket később a bizánci rabszolgavásárokon értékesítettek.

A kalandozások vége, a kudarcok évei

A kalandozások időszaka 970 körül ért véget. A harcok lezárulását három nagy „pofon” előzte meg. A legelsőt 924 –ben kaptuk, amikor I. (Madarász) Henrik császár Szászországban fogságba ejtette Árpád egyik fiát és így 9 év békére kényszerítette a magyarokat. A második pofon 933 március 15 –én következett, amikor a 9 év leteltével a császár vereséget mért a magyarokra Merseburg és Riade közelében (Lipcse mellett). Végül a harmadik pofont Henrik fia, I. (Nagy) Ottó császár mérte ránk 955 augusztus 10 –én Augsburg falainál. Az ütközetben fogságba esett három előkelő magyar vezér is (Bulcsú, Lehel, Súr) akiket a császár Regensburgban fel is akasztatott. A németek kiismerték a magyar harcmodort és nehézlovassággal szálltak velünk szembe. Az augsburgi vereség után a magyarok csak kelet felé folytatták kalandozásaikat. Az utolsó kalandozó hadjáratot 970 –ben a kijevi fejedelem oldalán Bizánc ellen indítottuk. (arkadiopoliszi vereség) Végül a magyarság 970 és 1000 közt válaszút elé érkezett: vagy folytatja a kalandozó életmódot, melynek harcmodorát egyébként ekkor már Európa kiismerte (és várható volt, hogy előbb-utóbb összefognak ellenünk), vagy békét köt a kontinens államaival és letelepedett életmódot folytatva felveszi a kereszténységet. Szerencsére a magyarok két nagy formátumú vezetőjüket követték: Géza fejedelmet illetve Istvánt, és az államalapítás útjára lépve a beilleszkedést, és ezzel a túlélést választották.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom: Bibliográfia magyar történelem 

Bővebb infók mindenről, ami történelem: Történelemklub.com

További cikkeim: Tartalomjegyzék

Felhasznált irodalom:

• Tóth Sándor László: Levédiától a Kárpát-medencéig. Kiadta: JATE, Szeged, 1998
• Tóth Sándor László előadásai a Szegedi Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2008-ban (személyes jegyzetek, Harmat Árpád Péter)
• Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet. Balassi Kiadó, BP., 2007
• Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Balassi Kiadó, Bp., 1993
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Bp., 2003