Az időszámításunk előtti 5.-6. században az ókori világ két legjelentősebb népe a perzsa és a görög volt. A két etnikum közti háborút abban az időben szinte mindenki elkerülhetetlennek vélte, hiszen a folyamatosan terjeszkedő Perzsa Birodalom köztudottan régóta áhítozott már a görög városállamok kifosztására. Harcuk az ókor és a világtörténelem legnagyobb küzdelmét hozta.

Ráadásul a görögök (iónok) lakta Kis-ázsiai partokat könnyedén meg is szerezték maguknak a perzsák. A görög-perzsa háborúk elkerülhetetlenül megkezdődtek tehát a Krisztus előtti 5. század elején és majd fél évszázadon keresztül tartottak. A harcok végeredménye pedig mindenkit meglepett, ugyanis a népesebb, nagyobb és elvben erősebb Perzsa Birodalom szenvedett óriási vereséget. Ám ha jobban végiggondoljuk nem is olyan érthetetlen mindez. A görög falanx harcmodor, a hoplita gyalogság ütőképessége, valamint a tehetséges görög vezetők hatékonysága szinte példa nélkülinek számított az ókor ezen korszakában. Velük szemben viszont a túlméretezett Perzsa Birodalom „tehetetlensége” állt. A háború kirobbanásához egyébként egy jelentéktelennek induló helyi konfliktus vezetett, mely az Égei-tenger szigetvilágában, és a Kis-ázsiai partvidéken kezdődött. Ez volt a Naxos szigetén meginduló görög (ión) felkelés Kr.e.499 és 493 között.

Athén, és a várost Kr.e. 500-ban irányító Peiszisztratosz jelentős befolyást terjesztett ki Naxos szigetére, amikor saját pártfogoltját Ligdamiszt segítette hatalomra. A lépésre a spártaiak azzal válaszoltak, hogy a naxoszi arisztokratákat támogatva elérték Ligdamis elűzését, és egy Spárta-barát vezetés kialakítását. Válaszul a helyi demokraták Milétosz vezetőjétől (türannoszától) Arisztagorasztól kértek segítséget, aki felkereste Artafernészt, a sardeisi perzsa helytartót. Végül a perzsák maguk vették kézbe az irányítást, és eldöntötték, hogy Arisztagorasz mellőzésével, megtámadják Naxost. Meglepetésre azonban i.e. 499-ben vereséget szenvedtek, a szigettől. Arisztagorasz becsapva érezte magát, és elhatározta, hogy a perzsák ellen fordul. Demokráciát vezetett be Milétoszban és felkelést hirdetett. Felszólította a többi ión városállamot is, hogy csatakozzanak hozzá egy Perzsia elleni felkelésben. Emellett felkereste a görög poliszokat is, hogy katonai támogatást kérjen. Azonban csak Athén és Eretria városa ígért összesen 20 hajót. A felkelés során a iónok lerohanták Sardeist, melyet fel is gyújtottak. Ám a perzsa ellentámadás tengerhez szorította csapataikat, és az epheszoszi vereséggel véglegessé vált a felkelés kudarca. A ión lázadás utolsó csatáiban (Ladéi tengeri vereség 495-ben, Milétos ostroma 494-ben) teljes lett a vereség! A perzsák győzelmük után békét akartak a térségben, így bizonyos engedményekre hajlottak: új helytartót neveztek ki, és a tyrannis intézménye helyett mindenhol hozzájárultak a demokratikus berendezkedéshez!

Az első nagy perzsa támadás Kr.e. 492-ben

A perzsa nagykirály I. Dareiosz (uralkodott: 522-485) a ión felkelést támogató Athén és Eretria megbüntetésére az első hadjáratát 492 -ben indította. A sereg főparancsnoka Mardonios volt, aki egyidejűleg szárazföldi és tengeri támadást tervezett! A tengeri flotta Kilikiából indult, míg a szárazföldi hadserege Abydosból. A szárazföldi sereget a trák területeken több trák törzsi támadás érte, amíg a Strymon felé közeledtek. A flottát pedig, miközben a Kis-ázsiai partok mentén északra hajózva elérte az Athos félsziget csúcsát, egy hatalmas vihar megtizedelte. A veszteségek miatt Dareiosz a hadjárat befejezésére adott utasítást, így a már Makedón területeken álló szárazföldi sereg is visszafordult.

A második perzsa támadás Kr.e. 490-ben

Dareiosz az újabb támadás előtt követeket küldött a poliszokba földet és vizet, azaz behódolást követelve. Egyértelmű elutasítást csak Athéntól és Spártától kaptak. A többi városállam, köztük Aiginia, Bojótia, és Tessália, egyértelműen behódoltak. A második támadás útvonala a Kükládok szigetei közt vezetett az Égei-tenger középső részén. A hatalmas perzsa flotta Naxos érintésével 600 hajóval indult el Euboia szigete és Attika partjai felé. A perzsák ezúttal nagyon körültekintőek voltak, mivel görög tanácsadót is magukkal vittek, aki nem más volt, mint az Athént i.e. 560 és 527 közt uraló Peiszisztrátosz elűzött fia, a bosszúra vágyó és ezért árulóvá lett Hippiasz. A volt türannosz Eretria megbüntetése után az Athén elleni hadjárathoz a Maratoni partraszállás javasolta, mivel családjának (Peiszisztradák) brauroni birtokai a térségben feküdtek, és a sík terepviszonyok is kedveztek a híres perzsa lovasságnak és a létszámfölénynek. Eretriát Datis és Artafernés brutális kegyetlenséggel büntette meg, amikor 7 napi ostrom után betört a városba és a lakókat Ázsiába hurcoltatta.

A marathoni csata

Az összesen 10 ezer fős athéni és ezer fős plataiai sereg úgy helyezkedett el, hogy lezárja az Athén felé vezető utat. Néhány napi szembeállás után a perzsák a lovakat hátravonták itatásra-járatásra, és megkezdték a sereg behajózását, hogy megkerülve Attikát, kedvezőbb helyen támadjanak. Az alkalmat a görögök kihasználták: Miltidésra ruházták a főparancsnokságot és támadtak. A csatában a főerő nem középen, hanem a szárnyakon helyezkedett el, így a közelharc során hátrálást színleltek, majd az előretörő perzsákat a szárnyak bekerítették. A korabeli világot megdöbbentő óriási görög győzelem hírét futva vitte egy katona a 42 km-re fekvő Athénba. A csata során 6400 perzsa, és mindössze 200 athéni katona vesztette életét.

A perzsa flotta ezután megkerülve Attikát délen,  Phaléronnál kísérelte meg a partraszállást, de a görög had erőltetett menetben addigra szintén odaért. Így a perzsák letettek szándékukról és inkább a hazatérét választották. Az események egyik érdekessége, hogy a spártai sereg késve ért a csatába, mert augusztusban a Karneja több napos ünnepét ülték. Miltiadés egy ideig a Hellas legismertebb ünnepelt hőse lehetett, még Themisztoklész is féltékeny volt sikereire. Gyakran emlegetett mondása: "Miltiadész trófeája nem hagy aludni." (görögül: "Ουκ εά με καθεύδειν το του Μιλτιάδου τρόπαιον")

Ám dicsősége mégis hamar feledésbe merült, ugyanis a perzsákat segítő Parosz sziget elleni hadjárata sikertelenül végződött, így árulással vádolták meg. A pénzbírságot (50 talentum) nem tudta kifizetni, és az adósok börtönébe került, ahol i.e. 489-ben meghalt. Athén vezetése az arkhóni címmel i.e. 493 óta, sztratégoszi méltósággal pedig i.e. 490 óta felruházott, és a kereskedői réteg támogatását is élvező Themisztoklész, illetve a konzervatív nagybirtokosok által pártfogolt riválisa, Ariszteidész kezébe került. A vezetői tisztségek közül az arkhóni cím i.e. 487-ben némileg módosult, ugyanis ezen időtől kezdve az arkhónokat már nem választással, hanem sorsolással iktatták be. A sorsolás egyik szabálya volt, hogy a 10 phülé (közigazgatási egység) 500 jelöltet javasolt, majd ezekből sorsolták ki a 9 arkhón nevét. Athénban a legjelentősebb vezetői tisztség így a sztratégosz lett, melyet ezt követően is csak választással lehetett elnyerni, a leggazdagabb réteg tagjainak (500 mérő jövedelemmel bírók)

Marathónnál Athén hatalmas diadalt aratott. Ám készülnie kellett a perzsák következő, legnagyobb támadására. A sorrendben harmadik nagy perzsa invázióra végül Kr.e.480-ban került sor, és olyan hősies küzdelmeket hozott, mint a thermopülei csata, melyről már korábban is írtam. A plataiai ütközet végül Kre. 479-ben mindent eldöntő görög győzelmet hozott és a bevezetőben említett végső perzsa vereséget.

 Harmat Árpád Péter

  További cikkeim: Tartalomjegyzék