Hajdanán a századfordulón, vagyis a XIX.század végén és a XX. század hajnalán, az 1880-as évek vége és az első világháború kitörése (1914) közötti évtizedekben a nemzetközi politikát tekintve szinte minden a gyarmatokról és a gyarmatosításról szólt.

Miközben Angliában a választójog kiszélesítése és az ír kérdés megoldása volt fontos belpolitikai téma, Franciaországban a III. Napóleon bukása után ifjú köztársaság próbálta stabilizálni a republikánus hatalmat, Németországban pedig (mely ugyancsak "frissen", 1871-ben jött létre a Bismarck képviselte politikának köszönhetően) a Hohenzollern császárok (III. Frigyes és II. Vilmos) segítették a hihetetlen gyors ipari fejlődést kiteljesedni. Mindenütt éreztette hatását az ipari forradalom és vasútépítési lázban égett a világ. Az USA gazdasági nagyhatalommá kezdett válni: ipari termelése folyamatosan és meredeken növekedett. A világszerte érezhető fejlődés gyarmatosítási lázzal párosult, az imperializmus (birodalmi gondolkodás) jegyében.

Anglia a XVI. században kezdett komolyabb gyarmatosításokba, de valódi birodalma csak a XIX. század közepére - végére lett: ekkor szerezte meg ugyanis Indiát (a "divide et impera" ősi elvét alkalmazva) és ekkorra lett 30 millió négyzetkilométeres az általa birtokolt, minden kontinensre kiterjedő uradalom. A századfordulóra már a briteké volt Kanada, illetve Afrika jelentős része: Nigéria mellett a Kairó - Fokföld vonal mentén: Egyiptom, Szudán, Kenya, Rhodézia, Dél-Afrika, illetve egy szelet Kínából és Ausztrália - Új-Zéland is, sőt élénken érdekelte az Arab - világ egy része a Közel-Keleten (melyet majd a két világháború közt kebelez be). Az óriási birodalom gazdaggá tette ugyan Nagy-Britanniát, de ez a gazdagság állandó belső feszültségekkel párosult: sok helyen lázadások (indiai szipojlázadás, afrikai búr háborúk ... stb), felkelések és folyamatos katonai jelenlét volt az ára. A Viktoriánus korszak (1837-1901) virágkort jelentett tehát, de utolsó éveiben már egy közelgő nagy válságot is jelzett az angolok számára.

Franciaország alig maradt le a britektől: szintén gigantikus birodalmat hozott létre. A századfordulóra fontos gyarmatokkal rendelkezett a Karibi szigetvilágban, Észak-Afrikában (Szahara övezet), Madagaszkár szigetén, Kínában és Indokínában is. A britekkel sajátos rivalizálást folytatott, mely időnként feszült, már-már háborúhoz vezető konfliktusokkal volt terhes (ilyen volt a Fashodai incidens 1898-ban).

Az angol - francia versengést és rivalizálást végül egy harmadik fél, Németország gyarmati megjelenése szüntette meg. Amikor ugyanis az Észak-afrikai Marokkóban megjelent a német diplomácia (1904), majd flotta (igazából egyetlen hadihajó) a britek és franciák elhatározták, hogy félreteszik régi konfliktusaikat és összefognak a németek ellen. Ezen gondolat mentén született meg 1904 április 8-án Londonban a "Szívélyes egyetértés" azaz Entente cordiale (Antant). Az összefogás dacára a németek sikeresen szereztek maguknak gyarmatokat Afrika más vidékein, így például Kamerunban, Namíbiában, Tanzániában és az indonéziai Pápuában.

A századforduló időszakában a világ más országai is gyarmatosításokat folytattak: a parányi Belgium például megszerezte az óriási Kongót (Közép-Afrikában), Hollandia megkaparintotta az indonéz szigetvilágot (és egy jelentős területet, Surinamét Dél-Amerikában), Olaszország pedig a déli partjaihoz közel fekvő Líbiát. A cári Oroszország eltérően az említett hatalmaktól csak határai mentén hódított: megszerezte a Közép-ázsiai kánságokat és a Kaukázus vidéke, illetve Afganisztán, Perzsia lett további terjeszkedésének célpontja. A századfordulóra jelentős hatalommá fejlődő Japán eközben Kína, Korea, Tajvan, Szahalin és egyéb környező szigetek felé terjeszkedett, összetűzésbe kerülve az előbb említett Orosz Birodalommal. (csuzimai tengeri csata 1905, japán győzelem). Érdekesség, hogy az aprócska Észak-európai Dánia is gyarmatosított: a dán expanzió célpontja Izland, a Feröer szigetek és Grönland volt (utóbbi napjainkban az USA által megszerezni kívánt területté lépett elő).

A nagy és erős hatalmak sorában kakukktojást csak az Egyesült Államok és a Monarchia jelentette. Az USA ugyanis nem hagyományos módon gyarmatosított, hanem kényszerítő diplomáciája és pénzügyi befolyás révén (ez volt az úgynevezett "dollárdiplomácia"). Ezekkel az eszközökkel afféle "hátsókertjévé" tette egész Közép- és Dél-Amerikát, mely a spanyol elnyomás után most Észak-amerikai befolyás alá került (a XIX. században kialakuló új országaival együtt). Ez volt a híres Monroe-elv (1823), mely világossá tette minden európai hatalom számára, hogy "el a kezekkel Latin-Amerikától, mert az a mienk", vagy egyszerűbben: "Amerika, az amerikaiaké. Az Osztrák-Magyar Monarchia azért volt kakukktojás, mert bár erős európai hatalomnak számított, nem törekedett gyarmatszerzésekre a többi kontinensen (noha volt Kínában egy városrésze Tiencsin településen) és inkább a Balkánon terjeszkedett (Bosznia megszerzése - 1878)

Az 1857-es indiai szipojlázadás a brit uralom ellen

A gyarmatosítások az 1800-as évek közepétől egyre nagyobb harcok árán zajlottak és a megjelenő európaiak ellen olykor komoly felkelések is kirobbantak. Példa erre a már említett szipojfelkelés Indiában. A szipojok olyan indiaiak voltak, akik kezdetben a brit gyarmati hadsereget szolgálták, ám 1857-ben körülményeik (és meg nem becsültségük miatt) fellázadtak az angolok ellen és lángba borították Indiát. Nagy-Britannia csak nehezen és óriási megtorlásokkal tudott úrrá lenni a helyzeten.

Szintén az 1800-as évek közepének jelensége volt a "dekolonizáció", azaz bizonyos gyarmatbirodalmak felbomlása. A spanyolok és portugálok noha az XV.-XVI.században még világelső voltak gyarmatosító vállalkozásikban és megszerezték maguknak Latin-Amerika szinte teljes egészét, 300 évnyi uralmuk után fokozatosan elbúcsúzhattak tengerentúli birtokaiktól. Előbb a Dél-amerikai szabadságmozgalmak (Dél-Amerika Kossuth Lajosa: Simón Bolivar vezetésével), majd az 1898-as amerikai-spanyol háború nyomán az amerikai kontinensen megszünt a spanyol gyarmatbirodalom. A századfordulóra a spanyolok és portugálok már csak hajdani birodalmuk maradványait próbálták megtartani (több-kevesebb sikerrel). Amerikai birtokaikon új államok születtek (pl Mexikó, Kolumbia, Argentina) melyek azonban ugyancsak még az 1800-as évek közepé és végén (a már említett módon) az Egyesült Államok befolyási övezeteivé váltak.

A XIX. század vége és a XX. század eleje tehát az ipari forradalom kiteljesedése, a vasútépítési láz, a választójog, a tudomány fejlődése és az új eszmék megjelenése (pl kommunizmus) mellett elsősorban a gyarmatrendszerekről szólt. A sok jelentős változás között EZ volt az, amely 1914-re az egész világot egy súlyos konfliktus-rendszerbe sodorva kirobbantotta az első világháborút. Míg a kevés gyarmattal rendelkező, de újabbak megszerzésére törekvő nagyhatalmak - Németország és a Monarchia - a világ újrafelosztását kezdték követelni, a régi gyarmatosítók (Anglia, Franciaország, Oroszország) a feltörekvő országok visszaszorítását tűzték zászlajukra. A marakodás a gyarmatokért - sok egyéb konfliktus mellett - 1914 nyarára az egész világot lángba borító háborúhoz vezettek.

Harmat Árpád

2020.01.09.01:02