Sztálin a második világháborúban
A második világháború küszöbén Sztálin már nagyrészt leszámolt ellenségeivel, riválisaival. Zavart volt, gyanakvó, és nem talált senkit, akit tisztelt, vagy akinek a tanácsát elfogadta volna. A hazáján kívüli világot nem ismerte, azonban mélységesen meg volt győződve arról, hogy a Szovjetuniónak vezető európai szerepre és a terjeszkedésre kell törekednie. Figyelme így az 1930-as évekre a külpolitika, és leginkább a Szovjetunió bővítése felé fordult. Legfőbb célként a baltikumi kisországok (Észtország, Lettország, Litvánia), Kelet-Finnország, Kelet-Lengyelország és Besszarábia megszerzését tűzte ki. Törekvései találkoztak Hitler terveivel, aki szintén a terjeszkedést fontolgatta.
Adolf Hitler német kancellár, pártelnök és birodalmi elnök ugyanis autópálya és vasútvonal építésével akart korridort (folyosót) nyitni Lengyelországon keresztül Kelet-Poroszország felé. Lengyelország ezt azonban nem engedte, így Hitler a háború mellett döntött. De tudta, hogy nem lenne esélye győztesként kikerülni egy ilyen háborúból, mivel Lengyelországot a szövetséges Franciaország és Anglia mindenképp támogatta volna. Így Hitler előbb szövetséget kötött a Szovjetunióval, ez volt a Molotov-Ribbentrop paktum (1939 augusztus 23) Ebben a két hódítani akaró hatalom a titkos megegyezést választotta. Sztálin azért volt hajlandó az egyezmény aláírására, mert időnyerés céljából ameddig csak lehetett, távol akart maradni a háborútól, hogy a szovjet hadsereg és gazdaság felkészülhessen az előbb utóbb elkerülhetetlen Németország elleni harcra.
A szerződés nyilvános része megnemtámadási egyezmény volt a két ország között, ám titkos záradéka Lengyelország, és a Szovjetunióval határos területek felosztását tartalmazta. A paktum Lengyelország felosztásán túl rögzítette, hogy a Baltikum, illetve Finnország keleti határszéle és Beszarábia a szovjet érdekszféra része lesz. A második világháború kirobbanását jelentő Lengyelország elleni német támadással majdnem egyidejűleg, a szovjet csapatok lerohanták Lengyelország keleti felét. A fogságba került lengyel értelmiségiek és tisztek egy részét pedig kivégezték. Az esemény aKatyńi vérengzés néven vonult be a történelembe. A Lengyelország elleni német hadjárat után Anglia és Franciaország 1939 szeptember 3-án hadat üzent Németországnak. A nyugati fronton mégsem kezdődött meg a háború. A franciák létszámbeli fölényük ellenére nem kockáztatták a Maginot-vonal biztonságát. 1940 áprilisáig nem történt semmi változás. A németek ülő háborúnak, az angolok unalmas háborúnak, a franciák furcsa háborúnak nevezték a kialakult helyzetet. A furcsa háború időszakában a legnagyobb hadmozdulatokra keleten került sor: a Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop egyezmény titkos záradéka alapján bekebelezte a három balti köztársaságot: Litvániát, Lettországot és Észtországot, majd rövid háború után területeket szerzett Finnországtól. Ez volt a Téli háború: 1939 november 30 és 1940 március 12 közt, mely az egész világot meglepte, mivel a nagyhatalomnak tekintett Szovjetunió kínkeservvel tudta csak legyőzni a lényegesen gyengébbnek tartott és sokkal kisebb létszámú finn erőket. A finn-orosz háború egyik érdekessége volt a világtörténelem legsikeresebb mesterlövészének, a finn Simo Häyhä -nak a "működése". A "fehér halálnak" nevezett finn tizedes összesen 505 igazolt találatával és további 200 géppisztolyos lövésével összesen 705 szovjet katonát ölt meg. (bővebben: LINK) A mesterlövészek közt a finn katonát Vaszilij Zajcev - a sztálingrádi orosz hős - követi 284 találattal.
Hitler 1940 tavaszán váratlan gyorsasággal - gyakorlatilag másfél hónap alatt (május 10-június 22) - foglalta el egész Nyugat-Európát, és kiderült, Sztálin nagyon elszámította magát, hiszen azt hitte, hogy a két nagy nyugati hatalom - Anglia és Franciaország - akár 1-2 évig is fel fogja tudni tartóztatni Hitler hadseregét. A szovjet diktátor szentül hitte: a megnemtámadási paktum után minimum másfél éve lesz arra, hogy felkészüljön a németek elleni háborúra. Franciaország összeomlása után rögeszmésen kitartott amellett is, hogy Hitler csakis Anglia legyőzése után támadja majd meg az oroszokat. Ennélfogva még ekkor is hitte, még mindig elegendő idő áll rendelkezésükre a felkészüléshez. Pedig 1941 első hónapjaiban az amerikai és brit kormány illetve saját titkosügynök hálózata összesen 76 alkalommal küldött figyelmeztetést Sztálinnak: Németország meg akarja támadni a Szovjetuniót. Minden figyelmeztetés dacára az orosz hadsereg nem készült fel az összecsapásra: a tiszti állomány a tisztogatások következtében, gyakorlatlan és túl fiatal katonákból állt, a haderő gépesített egységei pedig mind színvonalban, mind számban alatta maradtak a kívánalmaknak.
Így végül a német támadás 1941. június 22-én a lehető legrosszabb körülmények közt érte a Szovjetuniót. A német csapatok mindenhol rekord gyorsasággal tudtak előretörni, így 1941. szeptember 30-án a német páncélos hadtestek megkezdték a közvetlen támadást Moszkva ellen. November 25-én egy páncélos ék elérte Moszkva külvárosát. A hibákból azonban ekkorra már tanult Sztálin, és a hadsereg vezetését közvetlen saját maga alá rendelte. Először a Népbiztosok Tanácsának elnökévé, majd védelmi népbiztossá legvégül pedig fővezérré nevezte ki saját magát. Befolyása alatt tartotta a tábornokokból álló vezérkart, de ugyanígy a védelem tanácsát is, amelyet talpnyaló politikusok alkottak. A belügyeket irányító testületet is ő irányította, és ráadásul még egy olyan tanács elnöke is lett, ami későbbiek során a partizánok felett rendelkezett. Sztálint valójában nem nagyon aggasztották a harcászati problémák, és az is meglehet, hogy a felszerelés részleteire sem fordított megfelelő gondot. A páncélosok és a légierő fontosságát azonban felismerte, annak ellenére, hogy az orosz repülőgépek sosem képviselték a legmodernebb technikát. Még a háború egészen korai szakaszában ráébredt arra, hogy Oroszország hatalmas területei a győzelmet hozhatják, hiszen szabad mozgásteret biztosítanak. Következésképpen 1942 áprilisában Sztálin egy amerikai képviselő előtt kijelentette: "Nem kell több tank, inkább teherautókra van szükségünk." A kérdésre tehát, hogy az oroszok miért tudtak olyan gyorsan egyik helyszínről a másikra vonulni, a magyarázatot a diktátor kérésére beszerzett több tízezer amerikai teherautó szolgáltatja. Sztálin ezen intézkedése hihetetlen éleslátásra vall, hiszen felismerte, hogy felkészültségük elégtelen, és ha nem sikerül a katonákat a frontvonalra eljuttatni, akkor a tankok teljesen hiábavalók.
Moszkva előtti frontszakaszon a Vörös Hadsereg 1941 decemberre megállította a német offenzívát, ám ezért hihetetlenül magas árat fizetett: 1941 júniusa és októbere közt - alig 4 hónap alatt - négymillió orosz esett el, legalább kétmillióan kerültek német fogságba, akik közül sokat később gyilkoltak meg. A Wermacht megállítása után azonban már ellentámadást is tudtak indítani 1941 december 6-án. A január közepéig tartó támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély. A németek a Szovjetunió elleni hadjáratot néhány hónaposra tervezték, de nem számoltak a hatalmas távolságokkal, a kimeríthetetlen szovjet embertartalékokkal és Sztálin „felperzselt föld” taktikájával, azzal, hogy a lakosság minden használható dolgot elpusztított, vagy a hátországba szállított, mielőtt a megszállók odaértek volna. A Szovjetunió jelentős mértékben emberi erőtartalékainak köszönhette, hogy sikerült megfordítania a háború menetét. Amikor Sztálin a Távol-Keletről vont ki csapatokat, arra számított, hogy ha Japán egyszer már belebonyolódik az USA elleni harcokba, nem fordul Oroszország ellen. Voltaképpen részben ez a haderő mentette meg Moszkvát. A franciaországi megszálláshoz hasonlóan az oroszok ellen irányuló invázió is biltzkrieg (villámháború) volt: azonnali döntést akartak kicsikarni. A németek decemberre azt hitték, hogy elérték, amit akartak, sikerült megpillantaniuk a Kreml téli napsütésben szikrázó tornyait. El is jutottak egy külvárosi villamos végállomásáig, de itt megállították az előrenyomulásukat, és a tél folyamán visszaszorították őket. Sztálin túlértékelte az elért sikereket, és 1941 decemberében a következőképpen nyilatkozott Eden moszkvai látogatása során: "Néhány hónapon belül csapataink csatlakozhatnak az Önökéihez a Távol-Keleten." Valójában még három háborús évnek kellett eltelnie, és csak ezután vehette fontolóra Sztálin csapatainak átcsoportosítását.
A moszkvai veszély elhárítása után 1942 elején mindkét oldal egy újabb offenzívára kezdett felkészülni. Sztálin azonban ismét tévedett. Továbbra is ragaszkodott ahhoz a hibás elképzeléshez, hogy a németek terveit egy orosz támadással lehet felborítani. Ezt az 1942 márciusától májusig tartó szovjet offenzívával próbálta megvalósítani: támadást indított Harkov ellen, ami katasztrófába torkollott, és ráadásul megnyitotta egész Dél-Oroszországot a németek előtt. Sztálin ismét megtiltotta csapatainak a visszavonulást, ennélfogva az Ukrajnában állomásozó orosz hadsereg java része elpusztult. A diktátor viszont most követte el utoljára ezt a hibát, és 1942 nyarán például - német ágyútűzbe kerülve - az orosz sereg visszavonult. A háború alatt Sztálin természete rendkívül változékony volt. A háború első napjaiban különös kegyetlenségről tett tanúbizonyságot. Az volt a szokása, hogy a nap folyamán visszavonult seregek tábornokait telefonon felhívta, és azonnal Moszkvába rendelte. Amint megérkeztek, hadbíróság elé állította őket, és még az este folyamán kivégeztette valamennyiüket. A második világháború alatt Sztálin volt az egyetlen olyan hadvezér, aki a harctéri kudarcok miatt lelövette tábornokait. Persze Hitler is lelövetett néhány tábornokot, de ezt akkor tette, amikor azok ellene szövetkeztek. Sztálin tisztjei a legteljesebb mértékben a diktátor alárendeltjei voltak, nem csoda, hogy senki sem próbált parancsainak közvetlenül ellenszegülni. Sztálin gyakorlatilag maga irányította az összes frontot, ezt a történelemben - legalábbis ilyen méretekben - egyetlen hadvezér sem tette. Három nagy frontvonallal rendelkezett: a leningrádival, a központi helyzetű moszkvaival, valamint a Sztálingrádig húzódó déli frontvonallal. Mivel mindhárom a birodalmán belül volt, állandó kapcsolatot tarthatott fenn velük. Esténként hosszas telefonbeszélgetést folytatott a főparancsnokokkal, ellátta őket a másnapi utasításokkal, rendelkezett az újabb csapatok és az ellátmány felől. Ezzel párhuzamosan az egész orosz belügyet is maga irányította, gondot fordítva a különféle polgári valamint gazdasági problémákra. Mindezeken kívül személyesen elnökölte az Uralon túlra kerülő ipart is. Gyakran felhívott telefonon néhány alacsonyabb rangú tábornokot, csak azért, hogy biztassa, vagy éppenséggel megfeddje őket. Sztálin egyedülálló módon tartotta ellenőrzése alatt hazája háborús terkvéseit. Hitler szintén maga irányította Németország hadműveleteit, de ebben a munkában egy befolyásos vezérkar segítette. Gyakran még az is előfordult, hogy a vezérkari főnökök - mint például Keitek és Jodl - még a diktátor véleményét sem kérték ki egy parancs életbe léptetéséhez. Általában Hitler nem állt közvetlen összeköttetésben főparancsnokaival, ami nem eshetett meg Sztálinnal, hiszen ő - amint az orosz frontvonal stabilizálódott - személyes ellenőrzés alatt tartott mindent.
Az orosz hadszíntéren 1942 végén érkezett el a fordulópont. A németek Sztálingrád elfoglalására készültek. A szovjet hadvezetés csapatösszevonásokat hajtott végre, majd 1942. november 19-én - zseniális stratégiai érzékkel - ellentámadásba ment át, és az orosz csapatok mintegy 22 német hadosztályt kerítettek be. A vártnál nagyobb sikert értek el. 90 000 fogolyra számítottak, ehelyett több mint negyedmilliót ejtettek, ráadásul megingatták az egész német frontot.) A németek végül 1943. februárban Sztálingrádnál megadták magukat, és ezzel az egész világ számára nyilvánvalóvá vált: a Wehrmacht igenis legyőzhető. A majd 200 napos csata fordulópontot jelentett a háború menetében: innentől ugyanis a szovjetek folyamatosan tudtak előretörni, a német hadsereg állandó visszavonulása közepette. (A sztálingrádi csatáról bővebben: itt [LINK])
Az oroszok júliusban Kurszknál a történelem legnagyobb páncélos ütközetében újabb vereséget mértek a németekre. A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át. A szovjet hadsereg augusztusban visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt rajta. A Vörös Hadsereg 1944-ben befejezte a szovjet föld felszabadítását, és megkezdődött a németek kiszorítása Kelet-Európából. Körülbelül ugyanekkor vált Sztálin nemzetközi államférfivá. 1939-ig, azaz Ribbentrop német külügyminiszter moszkvai látogatásáig, az orosz diktátor nem találkozott magas rangú politikussal, és Eden, majd Churchill látogatásáig nem is tárgyalt senki mással. Tulajdonképpen Churchill volt az első olyan politikus akivel rangban egyenlő volt. Első találkozásukkor Churchill egy gyors támadással indított: "Tudja, nagyon ellenségesen viselkedtem magukkal. Én irányítottam az első világháború utáni intervenciós háborút Önök ellen. Remélem, már megbocsátott ezért." Sztálin - aki történetesen papi neveltetésben is részesült - nagyon jellegzetes felelettel reagált: "A megbocsátás Istené."
A szovjet győzelmek és a Szovjetunió részvétele a Németország elleni koalícióban megnövelte mind a Szovjetunió, mind Sztálin tekintélyét. Sztálin személyesen vett részt a szövetséges nagyhatalmak vezetőinek konferenciáin (Teherán, Jalta, Potsdam), amelyeken meghatározták a feladatokat a háborúban, és a békekötés utáni rendezés alapelveit, az új érdekszférákat. Egyik legnagyobb eredményét a Jaltai konferencián érte el. A Churchill, Roosevelt és Sztálin részvételével 1945. február 2-a és 12-e között megtartott második nagy konferencián, Jaltán, szóba kerültek ugyanis a háború végső szakaszának kérdései. Ezek mellett Roosevelt kérte Sztálint, hogy Ázsiában vesse be a Japánok ellen a Szovjetunió hadseregét, ezzel segítve az amerikaiak harcát. Sztálin azonban feltételekhez kötötte a Japán elleni orosz háborús részvételt. Legfőbb kikötése az volt, hogy a nyugati hatalmak ismerjék el a nácikkal 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum határrendezési tervét, melyben a Baltikum, a lengyel keleti területek és Besszarábia (ma Moldávia) a Szovjetunióhoz került. Másik kikötése az volt, hogy a szövetségesek ezentúl a londoni emigráns kormánnyal szemben a szovjet irányítás alatt álló lublini kormányt támogassák. Amikor Roosevelt ígéretet tett a feltételek teljesítésére, a Szovjetunió is kötelezettséget vállalt, hogy az európai háború vége után 3 hónappal hadat üzen Japánnak.
A háború után (1945-1953)
A világháborúban a Szovjetunió kb. 25 millió embert veszített, ráadásul a háború végén 20 millió munkanélküli volt az országban. Ennek ellenére Sztálin teendői közt első helyre nem az ország újjáépítését helyezte, hanem a totális diktatúra kiépítését. A német hadifogságból hazatérő orosz katonák megismerhették a nyugati kapitalista országokat, így Sztálin úgy gondolta „megfertőződtek” a nyugati métellyel, vagyis a későbbiekben potenciális lázadókká válhattak. Félelme miatt a nyugatról hazaérkező szovjet katonák nagy részét Szibériába vitette.
Sztálin az MVD (titkosrendőrség) segítségével megkezdte a totális diktatúra létrehozását, mely három területen működött: a politikai elnyomás, a gazdasági önkény és a kultúra berkeiben. Lavrentyij Berija belügyminiszter vezette politikai terror félelemben és megfigyelés alatt tartotta a lakosságot, Andrej Zsdanov vezette ideológiai terror gondoskodott a másként gondolkodók, a tudományos műhelyek (genetika, kibernetika) művészetek, oktatás „megtisztításáról”, ami a marxizmust, materializmust illetve a szocialista realizmus kötelezővé tételét jelentette. A gazdaságban pedig visszatért a terror és a tervgazdálkodás.
Újabb kitelepítések, koncepciós perek következtek. (Egy másfél milliós népet, a krími tatárokat deportálták Szibériába.) A háború idején működő Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjait letartóztatták, és – Lina Stern kivételével – kivégezték. Korábbi harcostársaival is megromlott a viszonya: a legfelső irányító szervbe, a Központi Bizottságon (egykori Politbüro) belüli irodába nem fért be se Molotov, se Mikojan; (Kaganovics és Vorosilov igen, de Sztálin egyre kevesebbet hívta már őket a nyaralójába).
A belső terror mellett megkezdődött a hidegháború is. Winston Churchill volt angol miniszterelnök 1946 március 5-én a Missouri állambeli Fulton városában megtartott beszéde volt az első jele annak, hogy a második világháborúban még szövetséges és a közös ellenséggel - a németekkel - szemben együtt harcoló USA és Szovjetunió közt egy ellenséges és rivalizáló állapot alakult ki.
A beszédben Churchill arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szovjetunió a háború befejezése óta hatalmát és ideológiáját ki akarja terjeszteni a Balti-tengertől Adriáig. Kijelentette, hogy a lengyelországi Sczecin és az olaszországi Triest közti vonalon egy vasfüggöny alakult ki Európában. A Truman doktrina fontos részét képezte a Marshall-terv (1947.júni) mely George Marshall USA külügyminiszter nevéhez fűződik. Az amerikai politikus Harvardi beszédében kifejtette, hogy a kimerült Európát pénzügyileg segíteni kell, annak érdekében, hogy részint el tudja hárítani a baloldali szélsőségek megerősödését, részint képes legyen visszafizetni kölcsöneit az USA felé.
A Marshall-terv végül Nyugat-Európa segítője de ugyanakkor Kelet-Európa elszigetelője is lett. Bár a Kelet-európai országokat nem zárták ki a csatlakozásból - Molotov el is ment az előkészítő tárgyalásokra – de olyan kéréseket szabtak a csatlakozás feltételéül, mely jelentős beleszólást követelt a belépők belügyeibe. Ezt a beleszólást a Szovjetunió elutasította, így a segély végül kizárólag csak a nyugati kapitalista államokra korlátozódott. A segély szétosztására alakult meg 1947-ben az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezete (GATT-1947) majd később a Közös Piac 1957-ben. A Szovjetunió válaszul 1947 szeptemberében létrehozta a Kominformot (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) és 1949 január 25 –én a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST) mely kizárólag a Kelet-európai, tehát a szovjet érdekszférába tartozó országoknak nyújtott gazdasági összefogást. A Kominform szervezetileg biztosította a kommunista pártok moszkvai irányítását.
A hidegháború sztálini szakaszának (1945-1953) két nagy nemzetközi konfliktusa a koreai háború és a berlini válság volt. A második világháború végén a Japán ellen harcoló szovjet és amerikai csapatok Koreában a 38. szélességi kör mentén találkoztak. Ennek következtében a találkozási vonaltól északra a szovjetek által ellenőrzött területen kommunista, míg délen Amerika barát, kapitalista rendszer jött létre. A háború után azonban az északiak 1950 június 25-én váratlanul megtámadták a déli területeket. Az USA azonnal a szorongatott dél segítségére sietett, és visszaverte az északi csapatokat, egészen a kínai határig. Ekkor azonban belépett a háborúba Kína, és szovjet támogatással ellentámadást indított. Végül szinte az eredeti demarkációs vonalon állapodtak meg a harcok. Így az 1953 július 27-én aláírt fegyverszünet a két koreai állam végső megosztottságát rögzítette.
A hidegháború első éveinek legsúlyosabb konfliktusa a Berlini válság volt. A konfliktus kialakulásában jelentős szerepe volt, a háború végén kialakult sajátos helyzetnek. Németországot ugyanis a győztes hatalmak megszállási övezetekre osztották, így eleinte a 3 szövetséges nagyhatalom (Anglia, USA, Franciaország) a nyugati, míg a Szovjetunió a keleti területeket vonta ellenőrzése alá, maj később egyszerűen nyugati és keleti térségre oszlott Németország. Magát Berlin városát, melyet körbefogott a szovjet zóna, szintén megosztották egy nyugati és egy keleti régióra.A háború befejezése után három évvel, 1948 tavaszán a nyugati megszállási övezetben a nagyhatalmak értékálló valuta bevezetéséről döntöttek, bízva abban, hogy ezzel segítik a lerombolt ország nyugati részein a gazdaság újra beindítását. A Szovjetunió a döntést beavatkozásként értékelte, és azonnal benyújtva tiltakozását, első lépésként lezárt a területén át Berlinbe vezető utakat! A nyugat válasza sem késett sokáig, mivel már 1948 júniusában légihidat létesítettek a nyugat berlini kapitalista berendezkedésű városrészek ellátására. A különleges légihíd összesen 11 hónapon át, egészen 1949 májusáig állt fenn. A majdnem egy évig tartó állapot végén az USA és a nyugati nagyhatalmak megállapodásával egyesítették Németország nyugati megszállási övezeteit, így 1949 májusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK). Németország megosztásával majdnem egy időben 1949 áprilisában pedig megalakult a hidegháború egyik katonai tömbje az Észak Atlanti Szövetség, a North Atlantic Treaty Organisation, rövidítve NATO. A szervezethez csatlakozott az USA politikáját követő, kapitalista berendezkedésű Nyugat-európai államok nagy része, így Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg, Norvégia, Olaszország Portugália és Kanada, majd három évvel később Törökország és Görögország is.
A szovjet mintájú kommunista hatalom megszervezése Kelet-Európában
A szovjet hadsereg által a háború során megszállt Kelet-európai országokban 1946 és 1949 közt mindenhol lezajlottak a Sztálin által támogatott kommunista hatalomátvételek. A procedúra mindenhol ugyanazon „recept” alapján történt. Első lépésként a háború befejezésének évében koalíciós kormányok alakultak, melyekben a kommunisták mellett még más pártok is szerepet kaptak. Ezt követően a második lépésben a kulcspozíciók, mint a belügyminisztérium és rendőrség vezetése szinte észrevétlenül a kommunisták kezébe került, miközben megindult a koalíciós partnerek tönkretétele és kiszorítása a hatalomból. A hatalomátvétel harmadik lépésében a kommunisták mindenhol kialakítottak egy olyan frontot, mely elméletileg minden politikai akaratot összefogott, ám valójában a kommunisták vezetése alatt állt. Zárásként a létrejött front részvételével egypárti választásokat tartva átvették a teljhatalmat, és új alkotmányt hoztak létre. A folyamat azért tudott sikeresen végbemenni, mert a kommunisták mögött minden országban ott állt a Szovjetunió katonai ereje.
A kommunizmus előretörése csupán Jugoszlávia esetében volt problémás. A sajátos politikai berendezkedésű balkáni ország azért volt különleges helyzetben, mert a német megszállóit önerőből tudta elűzni, így nem tartozott szorosan a szovjet érdekszférához és területén nem állomásozott orosz hadsereg. Az állam vezetője Josip Broz Tito a Balkáni és Dunai népek föderációját tervezte kialakítani, mely Sztálin érdekeit sértette. Egy időre így konfliktus alakult ki a Szovjetunió és Jugoszlávia közt. Ennek során Sztálin kizárta Jugoszláviát a Kominformból, sőt minden szövetséges ország kommunista pártjában is „tisztogatást” rendelt el. (Ennek esett áldozatául koholt vádak alapján Magyarországon Rajk László is)
Sztálin rejtélyes halála
Sztálin élete utolsó hónapjaiban állítólag a zsidók összegyűjtését és deportálását adta parancsba, de március 2-án rosszul lett, s már nem tért magához. Máig feltáratlan okokból csak rosszulléte után 11 órával jött hozzá orvos.
A halálosan beteg Sztálin még élt 1953. március 5-én este 8 órakor, amikor összeült az SZKP Központi Bizottságának kibővített tanácskozása, és leváltotta Sztálint miniszterelnöki és KB titkári posztjáról. A haldokló diktátor még tagja maradt a KB újjáválasztott és 11 tagra csökkent elnökségének. Mivel azonban Sztálin – a hivatalos verzió szerint legalábbis – 1953. március 5-én este 21 óra 50 perckor meghalt, a KB tanácskozásáról szóló közlemény pedig jókora késéssel, március 7-én jelent meg, a lapok már nem tettek erről említést. A kórboncnoki jelentés szerint Sztálin halálát agyvérzés okozta. Halála azonban ma is kétségekkel teli, ugyanis a Sztálin körüli három legnagyobb befolyású pártvezér - Lavrentyij Berija, a titkosrendőrség mindenható ura, Georgij Malenkov miniszterelnök és Nyikita Hruscsov, a párt első titkára – egyaránt közrejátszhatott a diktátor halálában.
Egyes történész vélekedések szerint Sztálinnal ciános méregkeverék végezhetett, a diktátor elkékült bőrére utaló jegyzetek is ezt igazolják. Utolsó vér- és vizeletmintája is méreg jelenlétét igazolja, az orvosok azonban Berija reakciójától félve nem merték azonosítani a halál okát. 2003-ban egy közös orosz-amerikai történészcsoport olyan közleményt adott ki, mely szerint Sztálin szervezetébe warfarin, egy erős patkányméreg jutott, amely megakadályozza a vér megalvadását, és embernél agyvérzést okoz. Mivel a szer szagtalan és íztelen, könnyen beadható az áldozatnak.
A Sztálin halálában – feltételezhetően – szerepet játszó három vezér: Berija, Malenkov és Hruscsov a diktátor halála után, négy évig tartó hatalmi versengésbe kezdett, melyből végül Hriscsov került ki győztesen. A harcnak először Berija esett áldozatul amikor Malenkov miniszterelnök és Hruscsov összefogtak ellene, és az SZKP KB 1953. június 26-ai plénumán „kapitalista ügynök”-nek titulálták, majd megfosztották tisztségeitől. Berija elfogását a Pravda csak 1953. július 10-én jelentette be. A hivatalos verzió szerint a letartóztatása után elítélték, majd 1953. december 23-án kivégezték.
Ezután egy időre Malenkov és Hruscsov megosztoztak a hatalmon. Malenkov miniszterelnök, Hruscsov pártfőtitkár lett, ám Hruscsov néhány év után szembefordult Malenkovval, akit 1955 –ben leváltatott. (Malenkovot 1961 –ben a pártból is kizárták. Teljesen visszavonult és Kazahsztánban hidroelektronikával foglalkozott.)
Hrucsov 1955 és 1964 közt szilárdan kezében tartotta a hatalmat, de szakított Sztálin személyi kultuszával. 1956 február 25 -én, a XX pártkongresszus zárónapján nyíltan elítélte a Sztálini személyi kultuszt. Ezt követően csökkentette a politikai rendőrség befolyását. A Szovjetunióban (és a világban is) egy új korszak kezdődött!
Harmat Árpád Péter