A híres marengói csata évfordulóján érdemes visszatekintenünk a történelem egyik legnagyobb alakjának, Bonaparte Napóleonnak a felemelkedésére. Miként indult karrierje és hogyan befolyásolta az épp 217 éve zajlott itáliai ütközet császárrá emelkedését?

Bonaparte Napóleon felemelkedése, karrierje a nagy francia forradalom utolsó szakaszában, a jakobinusok bukását követően kezdődött, amikor Franciaországot a Jean Barras vezette és a nagypolgári érdekeket képviselő direktórium, illetve Jean Tallien, Sieyes abbé, Charles Talleyrand és Joseph Fouché rendőrminiszter uralták. Közben egyre elhúzódóbb és komolyabb lett a háború, melyben a Bourbonok hatalmát és a hagyományos konzervatív vezetést visszaállítani akaró Poroszország a Habsburgokkal és angolokkal összefogva vívott a franciákkal. Az 1792-ben megalakult első francia ellenes koalíciót keményen verte vissza a forradalmi haderő, de 1798 decemberében rögtön megalakult a második összefogás is, mely már az oroszok is aktív szerepet vállaltak az osztrákok, poroszok és angolok mellett.

A második koalíciós háborúban lett sikeres tábornok Napóleonból és ekkor szerzett hihetetlen népszerűséget katonái, majd népe körében. A harcok során, 1798/99 -ben a fő front a holland-német területeken húzódott (ez volt a Rajnai front), de egyre jelentősebbé kezdett válni az Észak-itáliai terület is. Itt Ausztria és Oroszország seregei álltak szemben a franciákkal. Napóleon még 1793-ban lett dandártábornok, alig 24 évesen, de karrierje ekkor meg is rekedt három esztendőre. Csak 1796-ban indult be újra, amikor Barras felfigyelt elkötelezettségére egy royalista lázadás leverésekor. A direktórium vezetője ekkor az itáliai front élére helyezte a tüzértisztet, amivel Napóleon óriásit lépett előre a ranglétrán.

Napóleon 1798-ban, 29 évesen /by Appiani/

Innentől az ifjú tiszt katonai zsenialitása kiteljesedett: egyetlen év alatt – 1796 tavasza és 1797 nyara közt sorozatos győzelmeket aratva kiszorította az osztrákokat Észak-Itália túlnyomó részéről. Csatát nyert Milánó bevételekor, majd a Lodi csatában, aztán Mantova elfoglalásakor és végülé Rivoli melletti csatában. Diadalmas hadjárata után Ausztria békét kényszerült kötni: 1797 október 17-én a Campo Formioi békében Napóleon megszerezte Franciaország számára Észak-Itáliát.

Ekkoriban, 1797 –ben, majd 1798 –ban Napóleon lett a francia hadsereg leginkább elismert és leginkább szeretett tábornoka. Katonái becsülték tüzérségi szakértelmét, kimeríthetetlen tudását az ágyú-használat terén, de mindenekelőtt azt a tulajdonságát, hogy jóban-rosszban kitartott emberi oldalán: vagyis ugyanazt a kosztot ette mint ők, ugyanúgy köztük menetelt a csatákban és az első sorokban tartózkodott akkor is, amikor a legveszélyesebbre fordult a helyzet. Napóleon nem követte a korszak úrias, arisztokrata tábornokainak szokásait – akik soha nem vegyültek katonáikkal. Mivel maga is egyszerű sorból származott (korzikai szegény kisnemes fiaként született) és önerőből küzdötte fel magát a legmagasabb rendfokozatba, jól értett az egyszerű emberek, bakák, sorkatonák nyelvén. Idővel emberei a halálba is követték és maradéktalanul megbíztak katonai képességeiben. Napóleon pedig ezt azzal hálálta meg, hogy mindig gondoskodott róluk és folyamatosan győzött. Diadalt, diadalra aratott és Itáliából mindig gazdag zsákmányt küldött haza Franciaországban. Hamarosan az otthoniak is megismerték nevét, egyre népszerűbb lett a folyton győzelmet arató kis tüzér tábornok.

Közben Napóleon magánélete is rendeződött: 1796 -ban feleségül vehette a korszak Párizsának egyik legismertebb özvegyét – több nagyhatalmú vezető korábbi szeretőjét – Joséphine Beauharnaist. Napóleon lángoló szerelemmel viseltetett a nála 6 éve idősebb nő iránt és bár ez a rajongás visszafelé koránt sem érződött, a tábornok és későbbi császár mindvégig imádta feleségét.

Napóleon legnagyobb szerelme: Josephine Beauharnais /Francois Gérard képe/

Barras egy idő után féltékenyen szemlélte Napóleon népszerűségét és elhatározta, hogy a direktórium nevében olyan hadjáratra küldi, amely biztos kudarccal végződik, és amely így megtépázza a tábornok kultuszát. A célpont Franciaország fő riválisának, Angliának az egyik legjelentősebb támasza, Egyiptom lett. A hadjárat valóban nem sok sikert hozott, a francai flottát megsemmisítették az angolok Abukirnál, és a napóleoni fősereg is kiszorult Szíriából.

Közben Észak-Itália – Napóleon korábbi győzelmeinek színtere – tehetségtelen tábornokok kezébe került, akiktől elragadták az 1797 –ban vérrel megszerzett területeket. Napóleon éktelen haragra gerjedt és elhatározta, hogy otthagyja a kudarcra ítélt egyiptomi hadjáratot és hazatér, hogy „rendet tegyen” a hadvezetésben. A tábornok kalandos úton, az angol flottát kikerülve, bujkálva, ügyeskedve jutott el a francia partokra, majd onnan Párizsba. Ez volt az a pont, amikor Napóleon döntés elé került: megelégszik a hadvezetés átalakításával, vagy magához ragadja a hatalmat is, hogy egyszer és mindenkorra biztosítsa a francia hadsereg jó kezekbe kerülését. Az utóbbi választotta: 1799. november 9-én (a VIII. év brumaire 18-án) államcsínnyel kezébe vette az irányítást: lemondatta a Direktórium tagjait, katonáival szétkergette az 500 –ak tanácsát vagyis feloszlatta a törvényhozást és létrehozta a háromtagú Konzulátust. Napóleon lett Franciaország teljhatalmú ura, öt évvel később császára.

A marengói csata

A nagy államcsínyt követően már nyugodt szívvel vette kezébe a hadsereg vezetését, melybe már senki nem szólhatott bele. Ilyen előzmények után látott neki az itáliai hadszíntér rendezésének is. Volt is rendezni való bőven: a Habsburg-orosz-porosz szövetség nagy területeket szerzett Itáliában és a francia határokhoz közeledett. Alekszandr Szuvorov tábornok 1799 nyarán megverte Moreau tábornok francia seregét Addánál, majd elfoglalta Milánót és újabb győzelmet aratott Novinál. Ekkor azonban némi haladékot kaptak a franciák, mivel az oroszokat Svájcba irányították, ahol viszont André Masséna szétverte a cári csapatokat. Ám az osztrákok továbbra is nagy fenyegetést jelentettek: Michael von Melas tábornok 1799 végén körülzárta Genovát és készült a francia határ közelében fekvő Nizza bevételére is. Csak Masséna tartotta vissza, ám erői fogyatkoztak. Ekkor lépett közbe az Egyiptomból hazatért és hatalomra jutott Napóleon.

A francia konzul és tábornok cselhez folyamodott: váratlan előretörést hajtott végre, amikor a Szent Bernát hágón keresztül a francia határt fenyegető osztrákok hátába került. Napóleon 1800 június 2 –án visszafoglalta Milánót, Paviat, Piacenzát és Stradellát, amivel elvágta von Melas utánpótlási vonalait. A hadműveletre éppen jókor került sor, mert Masséna erői már nem tudtak tovább kitartani és június 4 –én letették a fegyvert Genovában. A francia és osztrák csapatok közti végső megmérkőzés egyre közeledett: Jean Lannes francia tábornok Montebello mellett győzni tudott a von Melasnak segítséget nyújtani akaró osztrákokon, így a császári haderő kelepcébe került. Von Melas tudta: valami módon ki kell törnie a francia határ és Napóleoni sereg közti veszélyes zónából.

A marengói csata /Louis-Francois Lejeune képe/

Az osztrák tábornok megpróbálta elhitetni Napóleonnal, hogy észak felé indul (egy kettős ügynök bevetésével híresztelte el hamis haditervét) ám valójában Marengó irányába vonult. Ám a francia konzul nem dőlt be a trükknek és felkészülve várta az osztrákokat. Bár az osztrákok jelentős erőfölényben voltak, Napóleon bízott abban, hogy csapatai ügyes mozgatásával és átcsoportosításával győzni tud majd.

A döntő csatára Marengó mellett került sor 1800 június 14 –én. Az első találkozásra a Bormida-pataknál került sor, melyen mindössze két híd ívelt át a térségben. Az osztrákokat Andreas O’Reilly, Michael von Melas, Ott Károly, Hadik Károly és Valentin von Kaim tábornokok vezették, míg velük szemben a francia csapatok élén Gaspard Gardanne, Claude Victor-Perrin, Kellerman és persze Napóleon álltak.

A csata kezdetben az osztrákok számára alakult kedvezően, túlerejüket kihasználva sikeresen nyomultak előre és von Melas csapatai visszaverték a francia főerőket. Már szinte karnyújtásnyira volt a győzelmük. Ekkor azonban hibákat követtek el: Ott Károly katonái megtorpantak a Murat lovasságával szemben, így az osztrák gyalogság támogatás nélkül maradt, O’Reilly pedig jelentéktelen francia erőkre fecsérelte el önmagát. Mindez időt adott Napóleon számára arra, hogy átirányítsa a csata helyszínére Louis Desaix (kiejtve: Döszé) tábornok csapatait délről és megszervezzen egy koncentrált tüzérségi támadást egy általános rohammal.

A marengói csata két kulcsfigurája: von Melas és Desaix tábornokok

A csatát így voltaképp az alig 31 éves (Napóleonnal éppen egy idős) Louis Charles Antoine Desaix tábornok mentette meg, amikor délután 5 órakor 10 ezer fős haderejével megjelent Marengónál és ezzel kiegyenlítette az erőviszonyokat. De legalább ekkora jelentősége volt annak is, hogy Napóleon végig hitt a győzelemben: lelkesítette katonáit és kezében tartotta a csata alakulását. Bár Desaix az életét adta a marengói győzelemért - és Napóleonért - hiszen a csata végén puskagolyó végzett vele - a csata megfordításának sikerét mindenki Napóleonnak tulajdonította. A határozott francia fellépés, Desaix és Napóleon katonáinak támadása ugyanis, melyet kiegészített egy lőporszállító szekér látványos és ijesztő felrobbanása is, megfutamodásra késztette az osztrákokat.

Napóleon nagy diadalt aratott Marengónál, amivel megerősítette hírnevét odahaza és biztosította az itáliai fronton a francia fölényt. Közben a második koalíciós háborút végleg francia diadallá változtatta Moreau tábornok (Napóleon egyik legfőbb segítője), mégpedig München mellett, 1800 december 3-án a hohenlindeni csatában. A Habsburg uralkodó öccse, János főherceg nagy vereséget szenvedett és ezzel a háború is lezárult. 1801 –ben megszületett a lunéville-i béke,  majd az angolokkal az amiens-i békeszerződés (1802).

A hálás francia nép 1802 augusztusában Napóleont örökös konzullá választotta, majd, 1804 -ben ő lehetett Franciaország császára is. Bár később Napóleon sokkal nagyobb - és jelentőségét tekintve sokkal fontosabb - csatákban is győzelmet aratott (pl. Austerlitznél, 1805 -ben, melyre száműzetésében a legbüszkébb volt), mégis úgy maradt fenn emléke, hogy karrierje a marengói diadalnál vette kezdetét, azon a bizonyos napon, épp 217 éve.

Harmat Árpád Péter

Ha tetszett a poszt várunk Facebook oldalunk -on is