A mai, modern, XXI. századi ember és a középkorban élt polgár, paraszt vagy nemes tekintetében, elképesztően más fogalmi kört jelent a "szórakozás" mint szabadidős tevékenység meghatározása. Napjainkban a munka után a szórakozásnak próbálunk élni és ennek ezernyi válfaját ismerjük. De hogyan volt ez mondjuk 600 éve? A középkori ember hogyan szórakozott?
Mintegy 600-800 éve az emberek szerte Európában még erős közösségi kötelékekben éltek (és szórakoztak). A falvak lakói mindent együtt csináltak: a földeken végzett munkától kezdve, az adófizetésen, templomba járáson, közös feladatok ellátásán, építkezések, közös munkák elvégzésén és ünnepek megülésén keresztül egészen a különböző csapások (járványok, árvizek, tüzek, háborúk, rablóbandák) elviseléséig. A városok lakói összefogva építették a városfalakat, összefogva döntöttek fontos kérdésekben (szenátusok) és összefogva védekeztek a külső támadásokkal szemben is. A nemesi várak lakói a várkapitány, várnagy vagy várúr parancsait együtt hajtották végre, jóban – rosszban kitartva erődjük fenntartásáért vagy védelméért.
A szórakozás is közösségi élmény volt és erősen kötődött például az egyházi ünnepekhez, melyekből lényegesen többet ültek meg, mint napjainkban. (pl. Aprószentek, Vízkereszt, Gyertyaszentelő Boldogasszony, hamvazószerda, Pünkösd, Szentháromság vasárnapja, Úrnapja, Szentek ünnepei ... stb) Amellett szép számban akadtak különböző búcsúk, falunapok, népszokások, illetve a közösség egyes tagjaihoz vagy az uraság családjához kötődő ünnepi alkalmak. A falu egy-egy jeles tagjának lakodalma, az uraság lányának férjhez menetele (esetleg magának az uraságnak az esküvője) mind-mind lehetőséget és alkalmat adtak a nagy közös ünneplésre, táncra, mulatságra.
Persze a szórakozás minősége és módja óriási különbséget mutatott az egyes társadalmi rétegeknél, vagyis egészen másként mulatott egy főnemes, mint mondjuk egy városlakó polgár és még inkább másként, mint a legszegényebb jobbágy. A lovagkor évszázadaiban (jellemzően a X. – XV. század közt) a nemesség a lovagi tornák, bajvívások, várünnepek „bűvöletében” élt, melyek óriási sporteseményeknek számítottak, és rendszerint táncmulatságok, illetve óriási evészetek – ivászatok követték őket. A lakomákon akár több százan is asztalhoz ültek a várak lovagtermeiben, miközben zeneszóra és különböző fellépők – bűvészek, varázslók, táncosok, akrobaták – előadásai közben folyt a szinte féktelen táplálkozás.
Mátyás Király Múzeum, Visegrád
A falusi jobbágyok jóval szerényebben tudtak ünnepelni, de évente egy-egy ökörsütés azért náluk is előfordult. A városi életmód nagy eltéréseket mutatott a kontinensen. A legvirágzóbb nagyvárosok Észak-Itáliában és Flandriában sajátos hierarchiában éltek. A legfelső, hercegi, grófi, fejedelmi családok, vagy az alattuk lévő gazdag nagypolgárok pompakedvelő életmódját hatalmas szakadék választotta el az utcán élő nincstelen koldusok, csavargók, rokkantak keserves tengődésétől. Az életmódban, megjelenésben és szórakozásban mutatkozó különbségek leginkább a ruházat és a táplálék terén voltak látványosak. A főnemesek – városokban és várakban egyaránt – díszes, méregdrága, túldíszített kelmékben pompáztak és szinte mindig karddal egészítették ki megjelenésüket, mely kihangsúlyozta nemesi státuszukat. (Paraszt, polgár nem viselt fegyvert.) Ami a táplálékot illeti: a várlakomák és városi előkelőségek fogadásai a húsételekről szóltak, mert ez volt az, ami nagyon megkülönböztette a felső és alsó réteget egymástól. A parasztok és szegényebb polgárok elvétve jutottak csak húshoz és fűszerekhez, számukra a leggyakoribb étel a kása volt. Ugyanez igaz a borra is. A borkimérés eleve nemesi előjognak számított (Italmérési és kocsmáltatási jog).
Az étkezések módja azért nagy hasonlóságot mutatott a gazdagok és szegények esetében, ugyanis az evőeszközöket egyik réteg sem ismerte. A kézzel történő étkezés volt a jellemző szinte az egész középkorban. A villa és kanál használata csak az újkorban kezdett megjelenni még a főúri asztaloknál is. Galeotto Marzio itáliai humanista utazó például így írt Mátyás királyunk lakomáiról:
„Mindenki előtt van valami kenyérféle, a közös tálból kiveszi, amit kíván, és falatokra vágva ujjaival teszi a szájába. […] A mártástól azonban, és különösképpen a sáfránytól körmünk és ujjunk, amivel az ételt megfogjuk, sárga lesz, ez kétségtelen. De Mátyás király, noha mindenhez a kezével nyúlt, soha nem szennyezte be magát, bármennyire elmerült a beszélgetésben.”
A villa-használat Európa-szerte csak a XVII. században kezdett elterjedni. A mai értelemben vett kulturált étkezés meglepően kései „vívmány” és megjelenése csupán a XIX. századra tehető.
Ami a kultúrát illeti, az olvasás, mint szórakozási forma egyáltalán nem jellemezte a középkort. Az írni-olvasni tudás eleve csak a papoknál volt jellemző és még a főuraknál is csak elvétve fordult elő. A legtöbb nagyúr illetve király külön udvari papot tartott az iratok, oklevelek, fontos levelek, rendelkezések elkészítésére, melyek számos egyházi személyt afféle titkári „munkakörbe” helyeztek. A középkori lakosság jellemzően vándor dalnokok, mesélők, lantművészek, vándorköltők, felolvasók előadásait hallgatta, melyek kettős célt szolgáltak: egyrészt informálták az embereket a környék fontos eseményeiről, másrészt szórakoztattak is. A XVI. századi Magyarországon például Tinódi Lantos Sebestyén (1510-1556) járta a vidéket dallamos versekben elmesélve a várostromok eseményeit és a különböző hősök tetteit. Ami a felolvasásokat illeti: a hosszú templomi prédikációkon illetve a vándor mesélők előadásain sokszor a szentek történetei, a különböző legendák, krónikák, geszták képezték az előadott sztorik magjait, szinte mindig vallásos „köpenybe” bújtatva a hallott, tovább adott, régen lejegyzett történeteket.
A középkori szórakozás városi formáit illetően széles skálán mozogtak a különböző játékok, kockavetés, kártya, fogadások, állatversenyek utcai lehetőségei. Egy tipikus középkori városban minden az utcákon zajlott: a prostituáltak, vásározók, utcai nevettetők, hordószónokok, bűvészek nyüzsgő sokasága végtelen számú lehetőséget nyújtott a pénz elverésére. A szórakozás sajátos formáját jelentették a vásárok, melyek tartására csak bizonyos városok kaptak külön királyi engedélyt (vásártartó jog).
A városi szórakozás egészen extrém formáját jelentették a különböző – de rendkívül gyakori – kivégzések. Ha valaki főbenjáró bűnt követett el, akkor a megszégyenítés (korbácsolás, kalodába zárás) mellett – vagy néha azt követően – mindig nyilvánosak voltak a lefejezések, akasztások, vagy ritkább esetben a kínzások, karóba húzások. Ezek nyilvános eseményeknek számítottak, a nép különleges, szabadidős programoknak tekintette őket, melyekre családosan vonultak ki. A gyerekeket nem tekintették óvni való, ártatlanságukban megőrizendő kis individuumoknak, hanem kicsinyített felnőttekként kezelték őket. A számtalan korabeli ábrázolás is mutatja: kisméretű, felnőtt ruhákban járatták a gyermekeket, akik a felnőtt szórakozásokon is jelen lehettek. Sőt. A kivégzéseken a gyerekek külön szerepet kaptak, hiszen többnyire ők voltak a kikötözött, közszemlére tett, kalodába zárt szerencsétlenek legfőbb megdobálói és kicsúfolói. A kivégzések után a közönség aztán a kocsmákban tárgyalta ki a látottakat, részletesen kielemezve a kivégzés történéseit. A köznép csak az erőt és a hatalmat tisztelte. A gyengék, elesettek, csúnyák és rokkantak soha nem számíthattak együttérzésre. A könyörület, szolidaritás és empátia nem tartoztak a középkor világához.
Ami a színjátszást illeti: érdemes különválasztanunk a kisebb közösségekben már a középkorban elterjedő amatőr színielőadásokat, misztériumjátékokat és a reneszánsszal megjelenő, profi színművészetet. Az előbbi esetében a városokban, falvakban diákok, vagy cirkuszos vándor-művészek szekeres karavánjaikkal településről – településre járva már a középkor kezdetén vállaltak különböző előadásokat, melyek célja többnyire a nevettetés volt nagyon egyszerű történetek megjelenítésével. Az igazi színház a korszak legvégén, a reneszánsszal kezdett elterjedni. A híres londoni Globe 1599 –ben nyitott meg, Shakespeare műveinek kultúraformáló hatása tehát már a kora újkorba csúszott át. (Shakespeare legtöbb és legnagyobb színdarabját a Globe számára írta. Ezek közé tartoztak például a Hamlet, az Othello és a Lear király.)
Élet a középkorban
A középkor egészében véve egyáltalán nem volt egy „szórakoztató” időszak. Bár mostanában nagy „divat” relativizálni kegyetlen és sötét jellegét, valójába igenis kemény évezredet jelentett 476 és 1492 között. A parasztok többnyire napi 16 – 18 órát dolgoztak földjeiken és házaik mellett, mostoha körülmények között, miközben szinte mindent maguk állítottak elő önmaguk számára. A pénz nem sokat jelentett a jobbágyok számára, hiszen szinte soha nem vásároltak. (Mindent amit csak lehetett, próbáltak maguk előállítani.) Maguk varrták ruháikat, ágyneműjüket, maguk készítették ételeiket, magukat gyártották legtöbb háztartási eszközüket. Közben állandóan az adók miatt kellet aggódniuk, hiszen a királynak, püspöknek és földesúrnak megfizetett termény illetve pénzadó mellett az ingyenmunka (robot) is óriási áldozatot jelentett számukra. (Az adók közé tartozott még a munera, a forspont, a rendkívüli hadiadó, az őrlési díj, a másodszedésre fizetendő adó ... stb) Aztán ha rossz lett a termés (aszály, apály … stb) borult a nagyon is kiszámított családi gazdálkodás és jöhetett az aggódás a földesúri megtorlás miatt. A földesúr ugyanis nem csupán az adók beszedője volt, hanem a paraszt minden értelemben vett ura is. Ha rendelkezett pallosjoggal, akkor akár ki is végeztethette jobbágyait.
Paraszt mulatság. Pieter Brueghel festménye (1568)
Aztán ott voltak a középkort végig jellemző járványok (pestis, kolera, tífusz, himlő). A pestis, vagy más néven dögvész a 14. századi Európában 25 millió ember halálát okozta az 1347 és 1353 közt. Rengeteg baj forrását jelentette a természet is, hiszen a középkorban még nem szabályozták a folyókat, így folytonosak voltak az áradások, árvizek. Nagyon komoly veszélyt jelentett mindenkire nézve a rablólovagok, rablóbandák állandó portyázása is, hiszen szinte mindenhol a kontinensen előfordultak. A rablóbandák legnagyobb hányadát munkanélküli zsoldosok, birtokukat vesztett földesurak, kisemmizett nemesek, elbocsátott végvári katonák alkották és kegyetlen fosztogatókká válva sanyargatták a fal nélküli városok, falvak népeit. (Sok európai város éppen ezen bandák ellen fogott városfal építésébe.) Ugyancsak jellemezte a középkort a belháborúk, birtokharcok (földesurak közti küzdelmek), felkelések sokasága is, melyek mindig a legszegényebbeket sújtották leginkább. A halál a mindennapi élet része volt, hiszen orvosi ellátás hiányában bármikor bárkit elvihetett egy olyan betegség, mellyel ma még táppénzre sem megy egy XXI. századi ember. Leginkább az ispotályok feleltek meg a mai értelemben vett kórházaknak, melyekben szerzetesek próbálták ellátni a legyöngült, ágynak esett embereket. Ám a szerzetesek nem voltak képzett orvosok, így a sebek bekötözésén túl maximum csak imával és ággyal tudták segíteni a betegek gyógyítását.
A középkori élet a lehető legzordabb körülményeket jelentette: kémények csak a XI. századtól, üvegablakok a XVI. századtól, vezetékes ivóvíz hálózat, csatornázás, elektromos hálózat csak a XX. századtól jelent meg a kontinensen. A korszakot a kiszolgáltatottság, a folytonos munka, az állandó betegségek, háborúk jellemezték, miközben az egyház óriási befolyással rendelkezve határozta meg az emberek mindennapjait. Az egyház végezte a betegellátást, oktatást, keresztelést, esketést, temetést, adószedést és mindenekelőtt a „lelkek védelmét”, ami jogot adott a papok számára a miséktől távol maradók, hitetlenek, eretnekek kitagadására, letartóztatására, megkínzására vagy akár megölésére (inkvizíció).
A középkori ember beszűkült világban rekedve élt, alig – alig jutva messzebb saját megyéje határánál. A környező világról, más országokról csak mendemondákból értesültek az emberek. Az utazás luxusnak számított és körülményes dolog volt (amellett rettenetes veszélyekkel járt). Ugyanakkor a zarándoklatok – néha évekig tartó vándorlások egy-egy szent helyre – azért előfordultak. Az élet lényegesen lassabb volt, jóval kevesebb élvezettel, mint napjainkban, ugyanakkor az emberiség megtalálta módját akkoriban is a szórakozásnak. Különös, a maitól nagyon eltérő világ volt. Részleteinek feltárása még ma sem teljes.
Harmat Árpád Péter