A szárazföldi hadviselés legmagasabb szintjét a harckocsi megjelenéséig a gyalogsági rohamokra „épülő” lövészárok-harc, ágyúzás és géppuskázás jelentette. A XIX. század végének jelentősebb háborúi – például az amerikai polgárháború és az 1870/71-es francia – német háború – legalábbis erről tanúskodnak. Aztán jött az első világháború, mely kiteljesítette, és a harci repülők illetve harci-gázok alkalmazásával kiegészítette az említett harcmodort. Ám közben egyre nagyobb igény kezdett mutatkozni olyan önjáró eszközökre, melyek páncélozott kivitelben és jelentős tűzerővel rendelkezve, kevés emberi áldozat árán képesek áttörni az ellenséges vonalakon. Megszületett a harckocsi elméleti terve, melyet először az angolok kezdtek a gyakorlatba is átültetni.
Winston Churchill tengerészeti miniszter kezdeményezésére és szponzorálásával megkezdődtek a műszaki előkészületek az első működőképes és bevethető angol harckocsik elkészítésére. A sikeres kivitelezésre külön bizottság alakult, Landship Bizottság néven. A legelső elgondolások Ernest Dunlop Swinton ezredesre és William Hankey támogatásával születtek meg.
Az első harckocsi terveit végül egy William Tritton nevű mérnök készítette el, Walter Gordon Wilson őrnaggyal közösen, mégpedig a Landship Bizottság felkérésére. A jármű neve Lincoln 1 lett. Első tesztelései azonban kudarcba fulladtak a rengeteg meghibásodás miatt, így tökéletesítésre lett szükség. Végül 1915 folyamán megszületett egy új, lényegesen precízebb típus, mely a Little Willie nevet kapta és legelső példánya 1915. szeptember 6-án gördült le a gyártószalagról. Ám kiderült, hogy még ez sem sikerült hibamentesre, hiszen lánctalpai folyamatosan leestek róla. Így a Landship Bizottság újabb javításokra adott utasítást. Ezúttal W. G. Wilson hadnagy találta meg a megoldást: azt javasolta, hogy a harckocsin a lánctalpak legyenek körbefutó kialakításúak, vagyis legyenek körbevezetve a páncéltesten.
Ez a módosítás romboid formájúvá és ormótlanná tette a járművet, de most már legalább képes volt a folyamatos működésre és a lánctalpak nem estek le minduntalan a járműről. Ezzel megszületett a Big Willie (Mark I.), melynek első példánya 1916. január 26-án készült el. Miután az első tesztelések biztatónak bizonyultak, 1916 februárjában megkezdődött a világtörténelem első harckocsi típusának tömeggyártása. Szüksége is volt az antant hatalmaknak az új technikai vívmányra, mert az első világháború 1916 -ra még egyáltalán nem látszott számukra győztes "viadalnak".
Az első harctéri bevetés nem váratott már sokáig magára: 1916 szeptember 16-án, Franciaországban (nyugati fronton) a Somme folyó közelében, Martinpuich és Combles települések között megjelent az első 31 db MarkI –es angol harckocsi. Ami műszaki adatokat illeti, a Mark I-es harckocsik 28 tonnás kivitelben készültek, 57 mm -es lövegekkel és 8 fős kezelő-személyzettel, a William Foster & Lincoln Metropolitan Carriage (Birmingham) gyártásában.
Bár hatalmas várakozás kísérte első bevetésüket, a várt mindent elsöprő hatás elmaradt. A tankok sűrűn elakadtak, gyakori volt a meghibásodás, körülményes volt a helyszíni karbantartás, javítás és csekélynek bizonyult a tűzerő is. Mindezen túl, az első tankok gyorsan túlmelegedtek, és gyakran képtelenek voltak átjutni a nagyobb árkokon és egyéb terepakadályokon. Ugyanakkor a harckocsiban mint önálló fegyvernemben való temérdek lehetőség felcsigázta a hadmérnökök, főtisztek és tábornokok fantáziáját. A nagyhatalmak megkezdték a fejlesztéseket. A franciák 1917-re kifejlesztették a Schneider, majd Chamond típusokat, és 1918-ra elkészült a történelem első, forgatható toronnyal rendelkező tankja, a Renault FT-17.
Innentől a világ több országában is megindult a harckocsi-ipar fejlődése. A második világháborúra a tank, már a legfontosabb szárazföldi fegyvernemmé lépett elő! Az 1930-as évekre Oroszország, Németország és Franciaország harckocsi-ipara jelentette az élvonalat. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati hatalmak (Anglia, Franciaország) katonai kiadásaik tervezésénél nem a legelső helyre tették a harckocsi fejlesztéseket. A franciák a második világháború előtt, a 350 km hosszú Maginot-vonal kialakításába ölték a legtöbb a pénzt (összesen 5 milliárd frankot), De Gaulle tiltakozása dacára. De Gaulle már a 30-as években a tankok fejlesztését javasolta, de senki nem hallgatott rá, a fontos döntéshozók közül. Közben a Szovjetunióban Tuhacsevszkij, Németországban pedig Heinz Guderian javaslatára megkezdődött a harckocsigyártási technológia modernizálása, újabb és újabb prototípusok kifejlesztése. (Az első Tigriseket 1942-ben gyártották le, 57 tonnás kivitelben, 88 mm-es lövegekkel.)
A harckocsi, mint fegyvernem (lovasság) a hidegháborúban egyre csökkenő jelentőséggel szerepelt a fegyverkezési versenyben, de a szemben álló felek továbbra is jelentős összegeket fordítottak a fejlesztésekre. Megjelent az amerikai Abrams, az izraeli Merkava, a német Leopard, a brit Challenger, a japán TK-X, a francia Leclerc és az orosz T-90 (illetve T-14 Armata) legújabb tipusa. Ám a kezdetek ahhoz a bizonyos szeptemberi naphoz vezetnek vissza, 1916-ban, amikor a világ első, működőképes harckocsiját legyártották.
Harmat Árpád Péter