Érettségit a földgolyón először 1788 –ban tartottak, mégpedig Poroszországban, hogy megszűrjék az egyetemekre jelentkezőket és szabályozzák a továbbtanulás rendszerét. A középfokú tanulmányokat lezáró vizsgáztatás szokása ezt követően már gyorsan terjedt mindenfelé Európában. Hozzánk, Magyarországra egy 1849-es osztrák rendelet „hozta el”, így kis hazánkban az első érettségikre 1851-ben került sor. Az elmúlt 165 évben aztán sok átalakuláson ment keresztül a magyar oktatás, így a dualizmus, a Horthy-kor, majd a szocializmus is rányomta bélyegét a hazai érettségikre.

Ha az elmúlt 50 évet vizsgáljuk csupán és az X, Y illetve Z generációk (vagyis az 1965 után születettek) történelem számonkéréseire fókuszálunk, akkor azt láthatjuk, hogy az 1990-es és a 2005-ös esztendők voltak a legnagyobb vízválasztók. A rendszerváltással ugyanis átalakult a történelemszemlélet is: az osztályharcot középpontba állító, marxista elemekkel teli, régi megközelítések helyett megjelent a forrásközpontú, objektívabb és tárgyszerűbb történelem tananyag. Aztán 2005 újabb nagy változást hozott, ugyanis megjelent az írásbeli történelem érettségik és a kétszintű vizsgáztatás rendszere. Az egyik „üdvözítő” változásként, a másik vitatható újításként épült be a magyar közoktatás struktúrájába. A korábban csak szóban történő számonkéréshez képest jelentős szigorításnak számított az írásbeli vizsga megjelenése, ami sokkal komplexebb, konkrétabb és részletesebb történelemtudást igényelt a diákoktól. Ugyanakkor a közép és emelt szint kialakítása előnyöket és hátrányokat is hordozott.

A 2005 előtti rendszerben ugyanazt a nehézségi szintet kellett mindenkinek teljesítenie, majd később a továbbtanulásra kiválasztott egyetemen (vagy főiskolán) következett egy külön felvételi vizsga is, az adott felsőoktatási intézményre bízott követelményrendszer szerint. Reál és műszaki iskolákban a matekra vagy fizikára, humán iskolákban pedig inkább a magyarra vagy történelemre helyezték a súlypontot.  Áttekinthető, logikus struktúra volt, hiszen a számonkérés mind tartalmában mind nehézségi fokában igazodott ahhoz a pályához és iskolához, amit a továbbtanuló választott. Ugyanakkor az is igaz, hogy két megmérettetést „rótt” a tanulókra: először az érettségi, majd később a felvételi vizsga „terhét”. Jelenleg, 2005 óta egyetlen vizsgával – a közép, vagy emelt szintű számonkéréssel – eldönthető mind az érettségi mind a továbbtanulás sikeressége. (Szubjektív, hogy kinek melyik az ésszerűbb.)

Ami napjaink történelem érettségijeit illeti: sok probléma kíséri a vizsgáztatásokat. Az írásbelinél a 12 db rövid választ igénylő feladat közt minden évben nagyon sok a tárgyi tudást nem igénylő, szimpla logikával „megfejthető” kérdés, ahol a hiányos történelemtudású, de jó logikai érzékkel rendelkező diákok mindig előnyt élveznek. Amellett még mindig erős az a tendencia, hogy a történelmet összemossák a matematikával, és mindenféle grafikonok, diagramok, táblázatok elemzését erőltetik a diákokra, azt remélve, hogy az adatsorokból kiolvasott következtetésekkel majd a tanulók történelmi látásmódját és logikáját „csiszolják”. Azonban ennek mind haszna mind értelme is erősen kérdéses. A sok adat böngészéssel, grafikonnézegetéssel bajosan szerezhető történelmi tudás vagy áttekintő képesség. Ugyancsak gond, hogy a rövid választ igénylő feladatok javítása túl merev. A javítást végző tanár ugyanis mindenhol csak egy bizonyos választ fogadhat el (vagy legalábbis túl szűk mozgásteret „élvez”) holott a vizsgázó több megfogalmazásban is adhat helyes megfejtést. Még nagyobb bajok vannak az esszé feladatokkal. Ezeknél a javítást végző szaktanár egy 6 szempontból álló, kötött elvárás rendszerben köteles értékelni a kidolgozásokat, korlátozott mérlegelési lehetőségekkel. Az értékelésből szinte teljesen kikapcsolták a kreativitás és egyéni elbírálás lehetőségét.

Az írásbeli érettségi egész javítási rendszere kötött, a feladatok nagy része inkább matematikai, mint történelmi, és a kérdések legtöbbjénél a források „beépítése” erőltetett. (Miért is kell mindenhez, minden áron egy forrás?) Jó néhány éve – a Száray könyvek egyeduralma óta – a forrásközpontúság terén átestünk a ló túloldalára. Egy történésznek nyilván nélkülözhetetlen a források használata, hiszen a történettudomány ezekre építkezik így a kutatók számára minden forrás olyan, mint a kőművesnek egy-egy tégla a házépítéshez. Ugyanakkor 18 éves érettségizőknek – akikből valljuk meg elenyésző számban lesznek régészek és történészkutatók - nem feltétlenül kellene minden áron eredeti szövegrészletek elemzését feladatul adni. Nem arról van szó, hogy a források ne lennének fontosak a középiskolai történelemtanításban, hanem arról, hogy kérdéses: kell e ennyi és ilyen mélységű forráshalmaz egy átlagos magyar érettségiző számára, főleg úgy, hogy történelem érettségije is szinte ezek vizsgálatán múlik. 

Idézve az általam nagyra tartott kiváló történészt, Hahner Pétert (tökéletesen egyetértve szavaival):

A történelem érettségik eddig említett változtatásait a 2016-os érettségi tekintetében újabb módosítások követték: megnövelték az írásbeli súlyát a szóbelihez képest, bevezették a három helyett a két esszét, és 2017 őszétől szigorították az atlasz használatot. A legújabb változtatásokról bővebben ITT olvashat. A történelem érettségire történő készüléshez tanácsaimat 25 pontban foglaltam. 

A történelem a legszebb tudományok egyike, mert egyrészt megmutatja honnan jöttünk és hová tartunk, másrészt megismerteti ifjúságunkkal nemzetünk múltját, miközben teljes kitekintést és ablakot nyit világunk egészére. A történelem érettségi fontos megmérettetés oktatásunkban, jó lenne hinni abban, hogy valóban hasznos változtatásokkal, a múlt objektív ismeretével és a vizsgázók számára értelmes feladatokkal segíti az általános műveltség kialakítását.

Harmat Árpád Péter

• A 2015-ös érettségi feladatsor
• Történelemcikkek.hu
• Történelemklub.com