Az emberiség krónikájában a legpusztítóbb fegyveres harcokat a két világháború adta, melyeket nagyságrendet tekintve a napóleoni háborúk korszaka (és a vietnámi háború) követett. Ezekből a küzdelmekből három nagy csata emelkedik ki, mind jelentőségében, mind pedig az összecsapó erők nagyságát és az áldozatszámot illetően.

A sztálingrádi csata

A második világháborúban, Sztálingrád városánál vívott csata volt az emberiség történelmének máig legnagyobb fegyveres összecsapása. Az 1942 augusztus 23. és 1943 február 2. közti majdnem félévnyi időszakot felölelő csata során, a szűkebb hadműveleti területen, azaz Sztálingrád lakott részein (és közvetlen közelében) körülbelül félmillió katona vesztette életét (német és orosz oldalon, együttesen). A helyszín a Szovjetunió, mégpedig a Volga folyó partján fekvő Sztálingrád városa volt, melyet 1925 előtt Caricin néven, ma pedig Volgográdként emlegetnek.

Az összecsapásban az egyik oldalon a Szovjetuniót meghódítani akaró hitleri német hadsereg állt Erich von Manstein, Friedrich Paulus és Wolfram von Richtofen tábornokok irányítása alatt, - legfőképp a 4. és 6. német hadseregek részvételével - míg a másik oldalon Georgij Zsukov és Vaszilij Csujkov vezette szovjet haderő sorakozott fel, mely elsősorban a 62. és 64. szovjet hadsereg katonáiból állt. A tágabb értelemben vett „kék hadműveletben” azonban összesen 230 hadosztály vett részt, azaz körülbelül 3 millió német, román, szlovák, olasz és magyar katona, valamivel kevesebb szovjet haderővel szemben. Elmondható, hogy az egész keleti fronton állomásozó teljes német haderő legalább 70-75%-a részt vett az akcióban, ami jelzi, hogy Hitler szinte mániákusan akarta a nagy riválisáról elnevezett orosz város megszerzését.

Az ostrom előkészítéseként 600 német repülőgép kezdte meg a város bombázását, 1942 augusztusának végén. Ennek során a civil lakosság hatalmas veszteségeket szenvedett, a házak nagy része összedőlt, város gyakorlatilag lakhatatlanná vált. 1942 szeptember 10-én a 6. német hadsereg első hadosztályai bevonultak a városba, melynek romjai között az apránként beérkező szovjet 62. és 64. hadseregek gyárépületekből és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig védték. A városba történő bevonulás utáni 3 napban a település külső területei szinte azonnal a németek kezébe kerültek, ám a város közepét és a keleti városrészeket – a Volga partot – védelmező Csujkov vezette egységek szeptember 13-án megállították a németeket. 1942 októbere a városi harcok csúcspontját hozta. A németek már a város túlnyomó részét ( egyes becslések szerint 90%-át) birtokba vették, és a fő hadszíntér az északi ipari negyed lett, ahol három nagy gyár – a Vörös Barikád fegyvergyár, a Vörös Október Acélmű és a Dzserzsinszkij traktorgyár – birtoklásáért kezdődött meg a harc. A németek minden erejüket és tartalékukat mozgósítva október 14-én 5 hadosztállyal (3 gyalogos és 2 páncélos) indultak meg az ipari negyed elfoglalására, és sikerült bekeríteniük a traktorgyárat, illetve kettévágniuk a negyedben védekező és a Volga partra szoruló szovjet egységeket.

A helyzet a szovjetek számára 1942 október közepe és november közepe közt kritikussá vált. A Volga túloldalán álló Krasznaja Szloboda faluból a szovjet kézen lévő kikötő, illetve a két rögtönzött pontonhíd segítségével azonban folyamatosan tudtak utánpótlást küldeni harcoló bajtársaiknak. November 19-én hajnalban, sűrű hóesésben, ködben, és körülbelül -28 fokos hidegben, mintegy kétórás tüzérségi előkészítést követően a Vörös Hadsereg megkezdte az Uran-terv végrehajtását, Sztálingrád bekerítését. A Sztálingrádtól északra és délre egyaránt áttörő szovjet hadseregek november 21-én, az ellentámadás 3. napján a város mögött fekvő Kalacs városánál találkoztak. Paulus serege így egy 40 kilométer hosszúságú és 20 kilométer szélességű katlanba szorult, mely lényegében a várost és a peremén fekvő Pitsomkin repülőtér területét ölelte fel. Ezt követően mind a német légi híd fenntartása, mind Manstein felmentési kísérletei sorra kudarcot vallottak. Paulus tábornagy végül 1943 február 2-án megadta magát, a parancsnokságával együtt.

A csata jelentőségét egyrészt az adja, hogy a korábban verhetetlennek hitt német hadsereg elszenvedte első igazán nagy vereségét. (Bár a németek korábban Moszkva alatt is vesztettek, az nem volt olyan megrendítő erejű, mint a sztálingrádi fiaskó.) Másrészt a csata utáni hónapokban az oroszok egészen a Donyecig törtek előre, 200 km-el nyugatra tolva a frontvonalat. Ezzel elkerülték a Kaukázus elvesztését, és megfordították a háború menetét is. Innentől a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek néhány ellentámadást (pl. kurszki tankcsata) kivéve. A sztálingrádi ütközet végül a történelem legnagyobb csatájaként vonult be a krónikákba.

Somme -i csata

Az első világháború legvéresebb és legnagyobb csatáját a nyugati fronton, 1916 július 1 – november 18 közt vívták Észak-Franciaország Pikardia tartományában, a Somme folyó völgyében. Az összecsapás a verduni harcokkal szoros összefüggésben zajlott, hiszen a brit-francia szövetséges csapatok azért indítottak itt 19 km -es arcvonalon támadást, hogy a németeket Verdun környékéről csapatelvonásra késztessék. A közel öt hónapos csatában a Német Birodalom hadseregét Max von Gallwitz és Fritz von Below tábornokok vezették, míg a másik oldalon az antant angol – francia erői Douglas Haig és Ferdinand Foch tábornokok parancsnoksága alatt harcoltak. A megütköző seregek nagyságát tekintve mindkét oldalon körülbelül 600 – 600 ezer katona küzdött.

Angol katonák a somme -i csatában

A szövetségesek által indított támadás legelső napján, vagyis 1916 július 1-én, mintegy 20 ezer brit katona vesztette életét, alig 24 óra leforgása alatt, a sebesültek száma pedig elérte a 38 ezret. (Ez a nap lett a brit hadtörténet egyik legnagyobb tragédiája.)

A majdnem 5 hónapon át tartó hosszú csata alatt az antant 624 ezer főt, a németek 465 ezer katonát veszítettek. (Az említett számok a sebesülteket és eltűnteket is tartalmazzák. A halottak száma pontosan nem ismert, de egyes becslések szerint mindkét oldalon legalább 200 – 200 ezer fő esett el.) Az óriási harc megdöbbentő módon egyik fél számára sem hozott egyértelmű győzelmet. A támadóként fellépő antant erők minimális előretörést tudtak csak elérni, ám nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint a németek. Azonban a németek tudták nehezebben pótolni elesett katonáikat, és 1916 végétől érezhetően meggyengültek minden téren.

A csata egyik érdekessége, hogy elsőként ebben a csatában vetettek be (az angolok) szögesdrótakadályokat és a géppuskatűz leküzdésére hivatott tankokat. Ezek az első harckocsik még esetlen és kis harcértékű eszközök voltak csupán, rengeteg meghibásodással. A harckocsi mint fegyvernem csak a második világháborúra vált a szárazföldi erők legfontosabb erejévé. A csata másik érdekessége, hogy részese volt német oldalon egy alig 27 éves tizedes, aki a lábán súlyos sérüléseket szenvedett a harcok során, és müncheni  illetve berlini gyógykezelésre került. A megsérült katonai futárt Adolf Hitlernek hívták. A somme -i csata végül értelmetlenül zárult, a szövetségesek csupán egy alig 8 km-es kiszögellést tudtak elérni.

Lipcsei csata

A napóleoni háborúk időszaka a két világháború után (és a vietnámi háborúval „versenyezve”) az emberiség történelmének legnagyobb és legpusztítóbb fegyveres összecsapás-sorozata volt. Az 1813 október 16 és 19 között zajló "népek csatája" a Rajnai Szövetség (korábban: Német-Római Birodalom) északi részén, Lipcse városa mellett, óriási erőkkel indult. Az ütközetben az egyik oldalon az I. Napóleon vezette francia - szász seregek álltak, míg a másikon az osztrákok, poroszok és oroszok vezette hatodik koalíció nyolc államának hadserege sorakozott fel. A kulcsfontosságú összecsapás a franciák nagy orosz hadjárata - és a "Grande Armée" felőrlődése - után zajlott, és tétje Napóleon európai hegemóniájának meghosszabbítása vagy éppen megszüntetése lett. Európa országai és népei vagy közvetlenül részt vettek a csatában, vagy élénk figyelemmel kísérték azt, hiszen a kontinens sorsa dőlt el ebben az ütközetben.

A franciák 195 ezer fővel vonultak fel, velük szemben pedig a hatodik koalíció 340 ezer katonája állt. (Egyes vélemények szerint a hatodik koalíció 430 ezer katonát vonultatott fel.)

A lipcsei csata, Bogdan Willevalde festménye

A csata végére a halottak száma megdöbbentően magas lett, a franciák 40 ezer főt veszítettek, míg a koalíciónak 55 ezer katonája esett el. A győztes fél így a hatodik koalíció lett, Napóleon pedig jelentős vereséget könyvelhetett el. A lipcsei francia kudarc után Napóleon bukása elkerülhetetlenné vált. A csata jelentőségét elsősorban az adta, hogy a francia császár elveszítette a német és lengyel befolyási területét, és a szövetségesek előtt megnyílt az út a Rajnáig (majd onnan Franciaország szívébe).

Harmat Árpád Péter