Történelem blog

Skócia történelme és legnagyobb felkelése [27.]

2014. szeptember 18. - Harmat Árpád Péter

A Skócia függetlenségéről döntő népszavazás napján talán érdemes végigtekintenünk a tartomány történelmén. Az Angliával szomszédos, hazánknál alig kisebb ország 307 év után újra fontolóra veszi függetlenségének visszaszerzését. Skócia történelme kalandos, fordulatokban bővelkedő és érdekes olvasmány, a népszavazástól függetlenül is.

skocia.jpg

Skócia már a római időkben is fontos területnek számított, déli részei Britannia provinciához tartoztak. A Skót Királyságot Krisztus után 843 –ban I. Kenneth hozta létre, amikor egyesítette az Angliától északra fekvő, vegyes lakosságú területeket. Ekkoriban Skóciát még Alba néven emlegették. Az új állam legfontosabb szomszédjai az angol királyságok voltak. A többes szám nem tévedés: a 10. században Anglia még nem volt egységes ország. A skót királyok többször háborúztak Wessex és Northumbria uralkodóival. Aztán következett a normann hódítás 1066-ban és ez egységes vezetés alá helyezte Angliát. Skócia a 13. században nagyrészt meg tudta őrizni függetlenségét; az 1237-es Yorki szerződésben rögzítették Angliával közös határát, és 1286-ig, III. Sándor haláláig a Dunkeld-házhoz tartozó erős, független királyok irányították. A fiú utód nélkül elhunyt III. Sándor után azonban a skót főurak közti széthúzás válságot hozott. Több skót főnemes is magának követelte az ország trónját, aminek Anglia és annak háborúra vágyó királya I. Edward örült a legjobban. Skócia megkaparintását tervezte ugyanis.

Ebben a korszakban lépett a történelem színpadára a legendás skót harcos és lázadó, William Wallace. Ő tekinthető a középkori angol történelem leginkább legendákkal övezett alakjának, és sokak szerint a korszak legnagyobb harcosát is az ő személyében tisztelhetjük. Wallace nevéhez fűződik Anglia történetének egyik legnagyobb felkelése, a XIII. század végén. A lázadást az önkényes, keménykezű és mohó, Skóciát meghódítani kész angol uralkodó, I. Edward (úr.: 1272-1307) politikája indította el.

I. Edward uralma kezdetén Anglia egy jelentős átalakulás idejét élte. Nagyapja – Földnélküli János - idején született meg a király hatalmát korlátozó Magna Charta Libertátum (1215), mely a főnemesség számára beleszólást biztosított a király döntéseibe, és megadta számukra az ellenállás jogát. A magyar Aranybullához hasonló oklevél kiharcolását a városi polgárok lázadása követte, ugyanis ezen réteg is részt követelt a hatalomból. Lázadásukat egy főnemes – Simon de Monfort – vezette győzelemre, így 1265 -re létrejöhetett Európa első olyan parlamentje, melyben már valóban szinte minden fontos réteg képviselhette magát. (megyénként 2 polgári, köznemesi követ, és a főnemesség) Monfort foglyul ejtette a királyt – Edward apját – de az akkor 26 éves ifjú trónörökösnek sikerült kiszabadulnia és legyőznie Monfortot. Amikor I. Edward trónra került, kénytelen volt megerősíteni a Magna Chartát, sőt későbbi háborúihoz az új típusú parlament összehívásával és így az angol nemesség (rendiség) elismerésével kért támogatást. Ennek ellenére erőskezű uralkodóként a királyi hatalom régi fényét is visszaállította. Jelentős hódító háborúkba kezdett, így például 1282 –ben hosszú harcok árán elfoglalta és Angliához csatolta a Brit-sziget nyugati felén elterülő, ősi kultúrával rendelkező Walest. Később, 1301 –ben saját fiának adományozta a walesi herceg címet, így az ő nevéhez fűződik azon – ma is érvényben lévő – szokás meghonosítása, hogy az angol trónörökös automatikusan walesi hercegnek születik.

Edward magas, erőteljesen férfias külseje (nyakigláb Edwardnak is hívták) határozott hódító politikája miatt hamar nagy népszerűségnek örvendett Angliában. Ezt fokozta, amikor a korábbi évtizedekben örökléssel megszerzett, majd nagyapja idején részben elvesztett franciaországi angol birtokokat sikeresen megvédelmezte a franciáktól, illetve amikor az eladósodott brit lakosságot kihasználó zsidókat kiűzette a szigetországból. Azonban I. Edward legnagyobb vállalkozásának és fő célkitűzésének Skócia megszerzését tekintette. Anglia északi szomszédja ekkor önálló királyságként határolta I. Edward államát, ám súlyos belső gondokkal küzdött. Küszöbön állt annak lehetősége, hogy az angolok beavatkozva a skót trónharcokba, megszerezzék királyságukat.

Anglia meghódítja Skóciát (1296-1306)

Ha összehasonlítjuk a XIII. századi Angliát és Skóciát, bizony rájövünk: a két ország erőviszonyai és berendezkedése bizony nagy különbségeket mutatott. Miközben Angliában a nemesség és a polgárság kiharcolta a királlyal szembeni jogait, és megkezdődött a parlamentarizmus kiépülése, addig Skóciában a nemesség klánokba tömörülve erősen kezében tartotta a hatalmat. Jelentős eltérések voltak az uralkodók közt is: Edward ugyan engedményekre kényszerült a nemesség és polgárság felé, ám ügyes és okos belpolitikával az ország legfőbb ura tudott maradni. Ellenben Skócia lassan a szétesés felé sodródott: a királyi tekintély, III. Sándor idején (1249-1286) gyengülni kezdett, és a skót nemesekkel szemben a gazdagabb angol főurak birtokokat tudtak szerezni Skócia földjén. A köznépet tekintve: Anglia nagyvárosaiban – főként Londonban – kialakult egy kézműves, iparos réteg, és az angol parasztság is lassan a feudális kötöttségek mellett bizonyos jogokkal is rendelkezett, addig a skót városok megmaradtak a fejletlenség szintjén, és a parasztság nyomorgott.

Skócia lesüllyedése akkor indult meg végképp, amikor 1286 –ban maghalt az utolsó jelentősebb skót uralkodó III. Sándor. Ideiglenes megoldásként III. Sándor gyermekkorú unokája, Margit lett a királynő. I. Edward ekkor úgy érezte, itt az alkalom arra, hogy jogot szerezzen a skót korona megszerzésére, és fiát a köztudottan homoszexuális és pipogya II. Edwardot összeházasította Margittal. Ám 4 évvel később, 1290 –ben Margit váratlanul meghalt. Ezzel tanácstalan helyzetbe került az ország: ki legyen az új skót uralkodó? Jelentkezőkben nem volt hiány: összesen 12 skót főnemes jelentkezett, akik mind valami módon igazolni tudták, hogy felmenőik rokonságban álltak az 1034 óta hatalmon lévő ősi Dunkeld-uralkodóházzal. A két legjelentősebb trónkövetelő, és egyben legnagyobb skót birtokos: John Balliol és Robert of Bruce voltak.

A skót királyjelöltek mellett ott volt I. Edward is, aki fia házassága révén szintén jogot formálhatott Skócia trónjára. A vitákat nem tudták eldönteni, így a skótok I. Edwardhoz fordultak: legyen döntőbíró, és válasszon a 12 skót jelentkező közül. Edward azonban nem a pártatlan döntőbíró szerepét szánta magának, hanem hatalmas haddal ment az angol-skót határra és a királyválasztásnál kijelentette, hogy hűbérúrként jött eldönteni a vitát. Végül John Balliolt választotta, mivel úgy az ifjú skót nemes volt leginkább hajlandó behódolni neki. Ám miután 1292 november 30 –án megkoronázták Balliolt, az angoloknak keserű meglepetésben lett részük: az új skót uralkodó egyáltalán nem volt hajlandó elismerni Edwardot. Megtorlásul I. Edward támadásba lendült, seregeivel elfoglalta Skóciát, legyőzte a skótok nagy sietséggel összehívott seregét a dunbari csatában, és 1296 július 10 –én lemondatta Balliolt.

Skóciában az angol uralom 10 éven keresztül tartott (1296 és 1306 közt). Ez a 10 év a skót társadalom minden rétege számára elnyomást hozott. Edward megalázta magát a skót nemzetet, visszaszorította a skót nemességet, és szinte rabszolga sorba taszított a skót parasztságot. Uralmát azzal kezdte, hogy elvette a skótok nemzeti kincsét, a Stone of Scone nevű koronázókövet. A kő Londonba vitetése szimbolikusan Skócia meggyalázása volt, amit súlyosbított, hogy Edward kikényszeríttette, a skót nemesek hűségesküjét is. Ezután Surrey earljét bízta meg Skócia igazgatásával, aki megkezdte a skót földek angol főnemesek kezébe adását. A Skóciában birtokokhoz jutott angol nemesek ezt követően szinte szabadkezet kaptak a skót parasztság kizsákmányolására, az adóemelésekre, és a feudális terhek behajtására.

William Wallace lázadása (1297-1305)

wallace.jpgWilliam Wallace (1270-1305) származásáról megoszlanak a vélemények. Míg a skót néphagyomány Wallace-t „a köznépből valónak” írja le, addig a későbbi kutatások inkább elszegényedett köznemesi származását valószínűsítik. Akárhogyan is, de közel állt az egyszerű emberekhez és parasztokhoz. Tulajdonságait tekintve, szokatlan nyelvtudása emelhető ki, hiszen származásához és a középkori műveltségi viszonyokhoz képest meglepő módon folyékonyan beszélt franciául és latinul. A dolog hátterében a mai ismereteink szerint nem világlátottsága állt, hanem az a tény, hogy mindkét nagybátyja pap volt. Vélhetően tőlük tanulta meg a középkori Európa két legfontosabb nyelvét.

Lázadásának hátterében kettős okok húzódtak meg: egyrészt a skót köznép és parasztság felháborodása és angol gyűlölete, amiért az idegen hatalom kizsákmányolja őket, másrészt Wallace személyes bosszúja. Ez utóbbival kapcsolatban a feljegyzések nem egyeznek meg. A híres középkori angol trubadúr (vándor énekes) Blind (Vak) Harry, aki megénekelte – és lejegyezte - Wallace tetteit a „Sir William Wallace, Elderslie lovagjának tettei és cselekedetei” című művében, azt írta, hogy Wallace egy fiatal lány jogtalkan meggyilkolása miatt lázadt fel. Ugyanis miután titokban feleségül vette Marion Braidfutet, az angol helytartó - Sir William Heselrig lanarki főispán – valamilyen mondvacsinált okból megölette a leányzót. Wallace fájdalma angol ellenes gyűlöletté vált, és néhány emberével 1297 májusában megölte és feldarabolta az angol főurat. Az események ezt követően indultak el Skócia fellázadása felé. Egy másik korabeli feljegyzés, a helyi Ayrshire-i legenda szerint két angol katona halfogó versenyre hívta ki Wallacet a lanarki piacon, ám a fogadás verekedésbe torkollott, melyben a két katonát a skótok meggyilkolták. Röviddel ezután a törvényhozók kiadták a parancsot Wallace elfogására.

Akármelyik legendát fogadjuk is el, tény, hogy Wallace menekülni kényszerült és a skót parasztok csatlakoztak hozzá. A rengeteg adó, feudális teher és az első éjszaka jogának felelevenítése egyaránt angol gyűlölővé tette a skótokat.

Az első éjszaka joga: A ius primae noctis (latin kifejezés) az első éjszaka joga a feudális földesúr joga, hogy birtokának jobbágy sorban lévő szűzeitől maga vegye el a szüzességüket. Gyakorlatilag nincs bizonyíték arra, hogy a gyakorlatban is létezett volna. Ezzel kapcsolatos az úgynevezett droit du seigneur ( „a földesúr joga”) fogalma, mely ugyan eredetileg számos más jogot is magába foglalt (adóztatás, vadászat stb.), mára azonban főleg az első éjszaka joga kapcsán említik.

Az angol helytartó megölését követően százak, majd ezrek csatlakoztak a hegyekben bújkáló Wallace –hoz, aki hamarosan fegyveresen szállt szembe az őt üldöző angolokkal. Első győzelmeit Loudoun Hillnél (Darvel közelében, Ayrshire) és Ayrnél aratta. Később egy másik skót köznemes – Andrew Moray - is fellázadt és saját sereget toborzott, ám hamarosan egyesült Wallace-szal, és a hatalmasra duzzadt skót parasztsereg Wallace vezetésével már nem csupán védekezésre készült, hanem az angolok megtámadására.

Wallace nagy győzelme

Az első nagy és döntő győzelmet Wallace Stirlingnél aratta 1297 szeptember 11 –én. Surrey grófjának 300 angol lovasból és 10.000 angol gyalogosból álló kipróbált serege katasztrofális vereséget szenvedett, amikor megpróbált átkelni a folyó északi partjára. A híd íjászai megakadályozták, hogy sok katona együtt keljen át a hídon (valószínűleg három ember állt egymás mellett). Így, amíg az angol katonák átkeltek, a skótok visszavonultak addig, amíg a sereg fele átkelt, majd ahogy átértek, lemészárolták az angolokat, amilyen gyorsan csak lehetett. A döntő csapást Hamish Cambell vezette, Wallace régi barátja és egyik kapitánya. Az angol katonák elkezdtek visszavonulni, ám a többiek előre tolták őket, és a hatalmas súly alatt a híd összeomlott és sok angol katona vízbe fulladt. Nem tudván az angol seregben keletkezett zűrzavarról, a skót hadsereg egy része átkelt a folyó felső szakaszán. Az angolok a folyó két ellentétes partján oszlottak el és a két skót sereg az angol had mindkét felét a folyó felé szorította. A skótok fölényes győzelmet arattak és mérhetetlenül nagy önbizalom támadt bennük. Hugh Cressingham, Edward skóciai kincstárnoka harc közben halt meg. Moray három hónappal a Stirling-hídi csatát követően belehalt a csatában szerzett sérülésébe.

Miután visszatért a Stirling-hídi csatából, Robert the Bruce lovaggá ütötte és kinevezte Wallace-t a „Skót királyság védelmezőjévé és hadseregének vezetőjévé”, innentől fogva Sir William Wallace-nek hívták.

A felkelés elfojtása, a Falkirki csata (1298 július 22)

Egy évvel később a haditanácskozások a falkirki csatába torkolltak. 1298. április 1-jén az angolok megszállták Skóciát Roxburgh-nál. Kifosztották Lothiant és visszaszereztek néhány kastélyt, ám hibáztak, amikor kihívták maguk ellen Wallace haragját. A skótok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, az angolok harcikedve megbomlott és az ételből is kifogyóban voltak, ám Edward Wallace utáni kutatása véget ért Falkirknél.

Wallace lándzsásait négy „schiltron” osztagra osztotta – körülírva, ez egy sündisznó formáció, melyet facölöpökből készült védőfal vett körbe. Az angolok túlerőben voltak, azonban először a lovassággal támadtak, és a skót íjászokon töltötték ki bosszújukat. A skót lovagok menekültek és Edward emberei elkezdték támadni a schiltronokat. Nem világos, hogy a gyalogság négyszögű nyilakat, nyílvesszőket és köveket hajított a lándzsásokra biztosítva a döntő tényezőt, vagy a lovasság támadott hátulról.

Eképpen a schiltronokon hamarosan rés keletkezett és az angolok ezeket használták, hogy letörjék a maradék ellenállást. A skótok sok embert veszítettek, de Wallace megmenekült. Ám büszkesége és katonai hírneve csúnyán megromlott. Egyetlen adósságát visszafizetve, menekülése alatt Wallace megkereste és meggyilkolta Brian de Jay-t, az angol templomosok vezetőjét egy bozótosban, Callendar környékén.

Wallace elfogása és kivégzése

1298 szeptemberében Wallace úgy döntött, hogy lemond a Skócia védelmezője címről Robert Bruce javára. Bruce azonban 1302 –ben elárulta Wallace –t, és békét kötött Edward királlyal. Sir William-et egészen 1305. augusztus 5-ig nem tudták elfogni, amikor is Sir John de Menteith, egy Edward-párti skót lovag Wallace-t az angol katonák kezére juttatta Robroystounnál, Glasgow közelében. Wallace-t Londonba vitték és felségárulás vádjával bíróság elé állították a Westminster Hallban, ahol tölgyfaágból font füzérrel koronázták meg, annak jeleként, hogy a törvényen kívüliek királya volt. A vádra a következőképpen válaszolt: „Nem árulhattam el Edwardot, mivel soha nem voltam az alattvalója.” Az eseményektől magát távol tartó John Balliol volt a törvényes királya; azonban Wallace-t bűnösnek nyilvánították.

1305. augusztus 23-án a tárgyalást követően Wallace-t kivitték a tárgyalóteremből, meztelenre vetkőztették és egy ló hátsó lábaihoz kötözték a Smithfield-i piactéren. Addig fojtogatták, amíg már majdnem meghalt, ezután megcsonkították, megnyúzták és felnégyelték, majd lefejezték. Így hajtották végre a kivégzést az Elmsnél, Smithfieldben. Fejét a London Bridge-re tűzték fel, ahová később testvére, John és Sir Simon Fraser feje is került. Végtagjait különböző helyeken lógatták ki: az egyiket Newcastle-ben, a másikat Berwickben, a harmadikat Stirlingben és a negyediket a skóciai Perthben. Egy dísztáblát állítottak ki Smithfieldben, Wallace kivégzési helyének közelében a St. Bartholomew's Hospital falára. Skót hazafiak és más érdekelt személyek gyakran ellátogatnak erre a helyre és virágokat helyeznek el. A kardot, mely feltételezhetően Wallacé volt, sok éven át a Dumbarton kastélyban őrizték és most a Stirling közelében álló Wallace National Monumentben őrzik.

A rettenthetetlen (Braveheart) egy 1995-ben készült amerikai történelmi dráma, mely a William Wallace vezette skót szabadságharcot dolgozza fel. A film rendezője és főszereplője egyaránt Mel Gibson volt. A film a 68. Oscar-gálán a legjobbnak bizonyult, és 5 Oscar-díjat nyert.

Skócia további sorsa

A Wallace vezette angol ellenes skót felkelés leverése után, Robert of Bruce skót főnemes, és a korábbi skót trónkövetelő unokája – aki eleinte támogatta, majd elárulta Wallac-t, szembeszállt az időközben meghalt I. Edward tehetségtelen és gyenge kezű fiával II. Edwarddal. Nem ismerte el az angolok Skócia feletti hatalmát, és véget vetett a 10 éves brit uralomnak. 1306. március 25-én skót királlyá koronáztatta magát. Az angolok azonnal megtámadták hadait, ám 1314. június 23-án és június 24-én döntő győzelmet aratott Anglia ellen a bannockburni csatában. Később fia II. Dávid idején az angolok újra megtámadták Skóciát, és Edward Balliolt akarták bábkirályként trónra ültetni. Hosszú harcokban, végül II. Dávid visszatért a skót trónra, és Skócia további 282 évre meg tudta őrizni függetlenségét. Az angol forradalom alatt Oliver Cromwell 1653 –ban meghódította Skóciát, mely véglegesen 1707 –ben vesztette el függetlenségét.

Harmat Árpád Péter

További cikkeim: Tartalomjegyzék

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenelemtanulas.blog.hu/api/trackback/id/tr546709565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Történelem blog · http://tortenelemtanulas.blog.hu/ 2016.08.07. 01:26:26

Skócia 300 év után történő újbóli elszakadása az Egyesült Királyságtól napjaink egyik aktuálpolitikai kérdése. A probléma a jövő évtizedeinek napirenden tartott ügye.
süti beállítások módosítása