Történelem blog

A leghíresebb merénylet Hitler ellen [21.]

2014. július 19. - Harmat Árpád Péter

Adolf Hitler a világtörténelem egyik legismertebb és legkegyetlenebbnek tartott alakja, hiszen az általa kirobbantott második világháborúban, 1939 és 1945 közt az európai és afrikai területeken 50 millió, Ázsiában pedig további 22 millió ember halt meg. Németországi népszerűsége dacára világszerte milliók gyűlölték, amit többek közt az is bizonyít, hogy a háború alatt összesen 42 alkalommal próbálták meggyilkolni. A leghíresebb és legprofibb módon megtervezett merényletkísérletre 1944 júliusában, egy összeesküvés keretében került sor. Ez volt a Valkűr-hadművelet.

merenylet1.jpg

A második világháború utolsó szakaszában, 1944 nyarán a német tábornoki kar egy része titokban kapcsolatokat épített ki, majd összefogott a Hitler-ellenes politikusok bizonyos köreivel annak érdekében, hogy közösen megszabaduljanak a Führertől és véget vessenek a Németország elpusztításával fenyegető második világháborúnak. Az összeesküvők alaposan átgondolt tervet dolgoztak ki, ami nem csak a merénylet részleteire, hanem az azt követő hatalomátvétel lépéseire is kiterjedt. A maga nemében zseniális proiectum gondolt az SS közömbösítésére, sőt arra is, hogy Hitler halála után a főbb állami tisztségekre a legmegfelelőbb emberek válasszák ki. Hitler megölését Claus Schenk von Stauffenberg ezredesre bízták, Albrecht von Quirnheim ezredes és Erich Fellgiebelkommunikációs tiszt segédletével. Hitler halála után Németország új kancellárja Dr. Carl Goerdeler, Lipcse egykori főpolgármestere lett volna, a köztársasági elnöki pozícióra pedig Ludwig von Beck vezérezredest - a Führer által korábban félreállított egykori főparancsnokot - szánták. (A köztársasági elnöki pozíciót egyébként Hindenburg halálát követően maga Hitler szüntette meg, amikor ő maga kívánt egyszerre kancellár és államfő is lenni.) Hitler halála esetén a belügyminiszteri posztot Julius Lebernek, míg az alkancellári tisztséget Wilhelm Leuschner szakszervezeti vezetőnek ígérték. Az összeesküvők a fegyveres erők főparancsnokának Erwin von Witzleben vezérőrnagyot javasolták.

Az összeesküvést az eddig felsoroltakon kívül több magas rangú német katonatiszt is segítette. Ilyen fontos segítő volt Erich Hoepner vezérőrnagy (akit a moszkvai csata után állított félre Hitler), Friedrich Olbricht gyalogsági tábornok, a tartalék-hadsereg helyettes parancsnoka (és az összeesküvés legmagasabb rangú aktív katonatisztje), Hans Oster vezérőrnagy (az Abwehr egyik vezetője) és Henning von Treschkow vezérőrnagy, illetve Karl Heinrich Stülpnagel gyalogsági tábornok. A civil segítők közt érdemes még megemlíteni Johannes Popitz korábbi tárca nélküli minisztert, aki Goredler oldalán az új Németország irányításában szintén aktív szerepet vállalt volna. Az összeesküvés résztvevőinek felsorolása után következik a kérdés: a lázadók hogyan képzelték el a háború befejezését Hitler halála után? A válasz: olyan módon, hogy Németország a lehető legkevesebbet veszítse. Ezen a téren azonban az összeesküvők sajnos légvárakra építettek. Szentül hitték 1944 –ben, hogy megfelelő tárgyalásokkal még lehetséges az 1914 –es német országhatárok visszaállítása. Ráadásul úgy, hogy Elzász-Lotaringia, a Szudéta-vidék és Ausztria is Németországé maradjon, illetve Dél-Tirol visszakerüljön Olaszországtól. Mindez azonban csak naiv ábránd volt valójában. 1944 nyarán a szövetségesek még egy gyors német kapituláció esetén sem elégedtek volna meg egy ennyire enyhe békerendezéssel.

merenylet2.jpg

Az összeesküvést illetően a második kérdés, ami az emberben felvetődik, az a közvetlen indokokra vonatkozik. Ebből pedig akadt bőven. Túl azon, hogy a háború első szakaszát követően – amikor a német győzelmek időszaka már lezárult - egyre többen ismerték fel, hogy Németországot pusztulásba viheti a nácizmus, a katonatiszti kar egyéb sérelmeket is elszenvedet Hitlertől. A Führer 1938 elején ugyanis jelentősen átszervezte a német hadsereg vezetési rendszerét. Ennek első lépéseként gyakorlatilag megszüntette a német hadügyminisztériumot, és menesztette Werner von Blomberg hadügyminisztert. Ugyancsak megszabadult a terveit kevéssé támogató Werner von Fritsch főparancsnoktól is, akinek posztjára Walter von Brauchitsch tábornagy került. (Később, 1941-ben Hitler őt is menesztette és a főparancsnoki tisztséget személyesen maga vette át.) A tisztogatás során rajtuk kívül még legalább negyven magas rangú tisztet mozdítottak el. A sértett és megalázott tisztek és tábornokok közül többen lettek a Harmadik Birodalom ellenállói. Az átszervezés második lépésében, még ugyancsak 1938-ban a Führer a megszüntetett hadügyminisztérium helyébe két, egymással párhuzamosan működő hivatalrendszert hozott létre, melyek a hadseregvezetésért voltak felelősek. Az egyik a Führer közvetlen  utasításainak végrehajtója lett, a hangzatos OKW (Oberkommando der Wermacht) néven Wilhelm Keitel tábornagy vezetésével, míg a másik hivatalrendszer a három haderőnemet irányította: OKH (Oberkommando der Heeres = szárazföldi főparancsnokság, ennek vezetője Ludwig von Beck volt), OKL (Oberkommando der Luftwaffe = légierő főparancsnokság, élén Goering állt) és OKM (Oberkommando der Kriegsmarine = haditengerészet főparancsnokság, élén Erich Raeder szerepelt).

A német tábornoki kar az 1941 végén bekövetkező első vereségek (moszkvai csata) illetve az 1942-es kudarcok (sztálingrádi vereség) után már kezdte másként látni Hitlert. Megingott a Führer tévedhetetlenségébe vetett hitük, és innentől egyre többen kezdték megkérdőjelezni katonai tudását is. Sok katonatiszt nehezen viselte a náci párt katonai "szárnyának", az SS-nek az előretörését, mások a zsidókkal és oroszokkal szemben elkövetett kegyetlenkedéseket tűrték nehezen. Több tábornokot riasztott Hitler elhatalmasodó fanatikus viselkedése, és egyre erősebb diktatúrája. A Németországhoz és nem a nácikhoz hűséges katonatisztek egy része már 1939-ben, másik részük 1942-ben ismerte fel: Adolf Hitler a végzetébe viszi hazájukat.

Egy merénylet-kísérlet a végső terv előtt

A végső nagy tervet megelőzően Henning von Tresckow ezredes (később vezérőrnagy) 1943 tavaszán egy gyors merénylet-kísérletre szánta el magát. Első lépésben azt sugalmazta Schmundt altábornagynak, Hitler segédtisztjének, hogy bírja rá a Führert egy frontlátogatásra. Schmundt a vakbuzgó náci, álmában sem gondolta, hogy az ezredes elsősorban nem a frontkatonák harci szellemének javítása céljából szorgalmazza a Führer utazását. Tresckow valójában azért csalta ki Hitlert a jól őrzött főhadiszállásról, mert úgy gondolta, hogy így végre alkalom nyílik megszabadítani tőle a világot. Hitler 1943 március közepén repült a frontra, a Közép hadseregcsoporthoz. A biztonsági intézkedések szigorúbak voltak, mint bármikor, jelezve, hogy Hitler már ekkor félt saját hadseregének árulásától. A terv úgy szólt, hogy Hitler repülőgépére egy időzített bombát juttatnak fel, mely a felszállást követően a levegőben felrobbanva pusztítja el az utasokat a Führerrel együtt. A robbanótölteteket két konyakosüvegbe rejtették. Az „ajándék konyakok” címzettje a főhadiszállásra beosztott Stieff tábornok volt. Brandt ezredest, Heusinger tábornok segédtisztjét kérték meg, hogy vigye el Stieffnek. Brandt a Führer gépén utazott. A bomba azonban – máig ismeretlen okból – nem robbant fel. Amint ezt megtudták, Schlabrendorff haladéktalanul Rastenburgba repült, és ott bámulatos leleményességgel és hidegvérrel (valamint bátorsággal) sikerült kicserélnie a bombát két valódi üveg konyakra. Schlabrendorffot a Gestapo a következő év júliusának végén mégis letartóztatta, de az a kínzások dacára sem árulta el bajtársait. Később életfogytiglanra ítélték.

Az összeesküvés terve

Az összeesküvés tervének legfontosabb kulcspontja és bázisa az úgynevezett tartalék hadsereg volt, melynek vezetésében dolgozott a lázadás két főembere is: Stauffenberg ezredes, illetve Friedrich Olbricht tábornok. Ők dolgozták ki 1943 őszén az összeesküvés és merénylet pontos menetrendjét. Ekkor készült el: 1. az új kormány programja; 2. a német néphez intézendő kiáltvány szövege; 3. a kormánynyilatkozat; 4. a fegyverese erőkhöz intézendő kiáltvány; 5. az alakulatokhoz és a katonai körzetekhez intézendő parancs. Ezen kívül az összeesküvők vezérkara ekkor dolgozta ki a front különböző szakaszain lévő egységeknek szánt parancsokat és a helyi hatóságoknak címzett különféle utasításokat is.

A merénylet megtervezésének legfontosabb fejezete azonban nem a hatalomátvétel utáni teendők kidolgozása volt, hanem magának az akciónak a kigondolása. Olbricht és Stauffenberg számára ebben a feladatban is maga a tartalék hadsereg nyújtotta a legfőbb segítséget, hiszen itt bukkantak rá a már korábban létrehozott Valkűr hadművelet terveire. A valkűrök a skandináv mitológiában kisebb istenségek voltak, akik a csatában elesett hősöket védelmezték és elkísérték őket, a biztonságot jelentő Valhallába (a germán főisten, Odin mennyországába). Adolf Hitler még a háború kirobbanása előtt, 1938-ban parancsot adott a hadsereg vezetőinek, egy olyan haditerv kidolgozására, mely őt magát védelmezné egy esetleges Németországon belüli zavargási hullám, vagy puccskísérlet esetén. (Ebben az értelmezésben a megvédelmezendő mitológiai „hős” természetesen maga a Führer lett volna, innen a hadművelet elnevezésének eredete.) Az eredeti Valkűr hadművelet a Németországban állomásozó 150 ezer katonából álló tartalék hadseregre épült, vagyis zavargások esetén ennek a tekintélyes haderőnek kellett minden városban, körzetben és természetesen Berlinben is fenntartani a rendet és a Führer hatalmát. Stauffenbert ezt a hadműveletet vette elő 1943 végén, és dolgozta átegy olyan haditervvé, melyben a tartalék hadsereg az SS –vezérkart, és a régi hadseregvezetést fegyverezné le, és biztosítani a felkelők hatalomátvételét. A módosított Valkűr hadművelet tehát már nem Hitler hatalmának megvédését, hanem éppen az őt támogató erők lefegyverzését célozta meg. Az új tervezet azonban csakis akkor lehetett hivatalos, ha maga a Führer is aláírja, persze anélkül, hogy ráébredne a módosítások valódi céljára. A feladat – az új Valkűr Führerrel való aláíratása - szinte lehetetlen feladatnak tűnt, ám Stauffenberg mégis bízott a sikerben. Optimizmusát az táplálta, hogy a német vezérkar és maga Hitler is háborús hősnek tartották, olyan katonatisztnek, aki elkötelezett híva a nácizmusnak, hogy aki életét áldozta a hazáért (és Führeréért). Stauffenberg bízott abban, hogy ha a megfelelő időben tárja Hitler elé az új Valkűr hadműveletet, akkor a Führer meg fog bízni benne, és anélkül aláírja majd, hogy alaposabban áttanulmányozná. Terve valóban bevált: 1944 június 7-én ugyanis személyesen kereste fel Hitlert a Burghofban és sikeresen aláírtatta vele az új – átdolgozott – Valkűr hadműveletet. Innentől már „csak” a merénylet részletes kidolgozása és végrehajtása volt hátra, majd a Valkűr-hadművelet végrehajtása.

A terv egyik lényeges részét képezte az SS lefegyverzése. A jól felszerelt több mint 800 ezer fős SS, a Wermacht ellen fordulva képes lett volna véres polgárháború kirobbantására. Még a háború elején döntött Hitler arról, hogy a mindenkori SS létszám, a teljes haderő 10% -át tegye ki. Ennek megfelelően a 7-7,5 milliós német hadseregben 750 - 800 ezres létszámú volt az SS, melynek egyik ága, a Waffen-SS a harctereken küzdött, másik ága az Allgemeine-SS őrizte a koncentrációs táborokat és folytatta az állambiztonsági feladatokat! Mindezek miatt a tervek sarkalatos pontja volt az SS azonnali lefegyverzése és Himmler SS-főparancsnok eltávolítása.

A másik sarkalatos pont maga a merénylet. Stauffenberg egy időzített táskabombával képzelte el a gyilkosságot, melyet ő maga akart bevinni Hitler főhadiszállására, ahol aktiválás után hagyta volna a Führer közvetlen közelében. Stauffenberg az 1944 július 20-án végrehajtottvégső merényletet megelőzően háromszor is kísérletet tett a Führer meggyilkolására. Először még a Valkűr hadművelet kidolgozása előtt, 1943 december 26-án, amikor a rastenburgi főhadiszállásra – ahol egy tartalékokról szóló értekezletre volt hivatalos - egy pokolgéppel érkezett. A bombát azonban nem tudta felrobbantani, mert az értekezlet végül elmaradt. A második kísérlet előtt történt a szövetségesek normandiai partraszállása, mely jelentősen felgyorsította az eseményeket. A Valkűr hadművelet Hitler által történt aláírása után egy hónappal, 1944 július 11-én Stauffenberg újra – másodszor is – megpróbálta megölni Hitlert, egy berchtesgedeni megbeszélésen. Itt azonban – bár minden feltétel adott volt – szintén letett a bomba élesítéséről, mert az értekezleten nem volt jelen a Führer két legfontosabb helyettese Himmler és Göring. Az összeesküvés polgári vezetői Goerdeler és Popitz a sikeres hatalomátvétel szempontjából kulcsfontosságúnak és elengedhetetlennek tartották, hogy Hitlerrel együtt Himmler és Göring is elpusztuljon. A kérdésben többször éles vita bontakozott ki Goerdeler és Stauffenberg közt. Utóbbi ugyanis azon az állásponton volt, hogy a sikerhez elegendő csupán Hitler megölése is. Később az ezredes még messzebb merészkedett, és azt állította: a Valkűrt még akkor is el kell rendelni, ha Hitler esetleg valahogyan túlélné a robbantást. Ebben az esetben, ha a Führert sikeresen elszigetelik, és a frontparancsnokok engedelmeskednek parancsaiknak, a hatalomátvétel még mindig megvalósulhat. Stauffenberg ezredes Hitler elleni merényletkísérletei közül a harmadikra 1944 július 15-én került sor. Ekkor az ezredest újra Rastenburgba hívták egy értekezletre. Ennél a kísérletnél Olbricht tábornok már a tartalék hadsereget is készenlétbe helyezte, Stauffenberg pedig majdnem működésbe hozta a bombát, ám ekkor az utolsó pillanatban Hitler elhagyta a megbeszélés színhelyét. A három merényletkísérlet utáni végső akcióra 1944 július 20-án került sor. Ennek ismertetése előtt azonban essen pár szó Stauffenbergről.

Claus Schenk von Stauffenberg

merenylet3.jpgClaus von Stauffenberg Dél-Németország legrégebbi és legelőkelőbb családjában született 1907-ben. Édesapja, Alfred Schenk von Stauffenberg gróf eredetileg az utolsó württembergi uralkodó legfőbb tanácsadója (főhivatalnoka), később marsallja lett. Édesanyja Caroline von Üxküll-Gyllenbald grófnő a német arisztokrácia egyik leggazdagabb családjának volt tagja. A hithű katolikus Claus 1933. szeptember 26-án Bambergben feleségül vette Nina von Lerchenfeld bárókisasszonyt, akitől két lánya és három fia született: Berthold (1934), Heimeran (1936), Franz Ludwig (1938), Valerie (1940), Konstanze (1945).

Stauffenberget 1926-ban osztották be a 17. Bamberg lovashadosztályba, ahol tehetséges katonaként szolgált. Később a berlini Katonai Akadémiára küldték, ahol vezérkari képzést kapott 1938-ig. Ezután a wuppertali 1. könnyű hadosztályhoz került, ahol Erich Hoepner altábornagy parancsnoklása alatt részt vett a Szudétákért folytatott harcokban. Hoepner ekkor már tagja volt annak az összeesküvő csoportnak, amely 1938 szeptemberében katonai puccsal akarta eltávolítani Hitlert (Septemberverschwörung). (Ennek a csoportnak volt tagja Erwin von Witzleben gyalogsági tábornok is, aki később, a Hitler elleni 1944-es összeesküvésben is részt vett, annak legmagasabb rangú tagjaként). Hitler váratlan diplomáciai sikere, a Szudétavidék békés megszerzését megengedő müncheni egyezmény megkötése hiúsította meg 1938 szeptember 29-én az összeesküvőket arra indította, hogy letegyenek tervükről.

A Franciaország elleni támadások idején, 1940-ben Stauffenberg vezérkari tisztként szolgált, és magkapta az első osztályú vaskeresztet. Később a Szovjetunió lerohanásának hadművelete idején, 1941-ben a keleti frontra került. Itt jelentős fordulat állt be gondolkodásában, ugyanis utálkozva és felháborodva figyelt fel az orosz és zsidó lakosság elleni tömeges kivégzésekre. A megrázó felfedezés után, 1942 októberében vette fel a kapcsolatot a Hitler ellenes összeesküvőkkel, ígyközeli kapcsolatba került Hennig von Treschkow, Friedrich Olbricht tábornokokkal és Fritz-Dietlof Graf von der Schulenburg főhadnaggyal. Később, 1943 januárjában előléptették alezredessé, majd 1943 márciusában Afrikába vezényelték. Itt a 10. páncéloshadosztálynál teljesített szolgálatot, és Erwin Rommel tábornok visszavonulását kellett volna fedeznie. 1943 április 7-én súlyosan megsebesült. Stauffenberg elvesztette bal szemét, jobb kezét, és két ujját a bal kezén. A többszörösen megsebesült Stauffenberget 1943. április 7-én, mielőtt a német sereget bekerítették volna Észak-Afrikában, visszaszállították Németországba. Három hónapot töltött a kórházban Münchenben. 1943 tavaszától meghatározó tényezőjévé vált a Hitler elleni küzdelemnek. Stauffenberg hamar eltávolodott a nemzetiszocialisták antiszemitizmusától. Miközben szembesült a német politika kelet-európai következményeivel, fel tudta becsülni a kárt, amit Hitler háborúja okozott Németországnak. Amikor, 1943 októberében Treschkow frontszolgálatra került, és így kénytelen volt visszavonulni az összeesküvés élvonalából, Stauffenbereg szerepe nagymértékben megnőtt, és 1944 –re a felkelés kulcsszereplője, mondhatni központi figurája lett.

A merénylet (1944 július 20)

1944 július 20-án kora reggel Stauffenberg és segédtisztje Werner von Haeften főhadnagy a Berlin közelében lévő rangsdorfi repülőtéren egy körülbelül egy kilogramm súlyú pokolgépet vett át Helmuth Stieff vezérőrnagytól. A felkelőket támogató német tábornok, segédtisztjével együtt kívánt sok sikert a repülőre szállóknak, akik haladéktalanul el is indultak Hitler rastenburgi (kelet-poroszországi) főhadiszállására. Stauffenberg és Haeften körülbelül délben érkezett Rastenburg repterére, ahol megtudták, hogy az értekezletet 12 óra 30 perckor tartják meg, mert 15 órakor a főhadiszállásra érkezik Mussolini. (A Ducét nem sokkal előbb szabadította ki az olaszok fogságából Skorzeny SS különítménye.) Az első meglepetés a Wolfsschanzénak (farkasodúnak) nevezett főhadiszállás védelmi vonalain való átjutás után fogadta őket, ekkor ugyanis megtudták, hogy az értekezlet nem az eredeti helyszínen lesz. Hitler eredetileg az értekezletet egy földalatti bunkerhelyiségben akarta megtartani, de a nyári hőség miatt végül úgy döntött, hogy egy sokkal szellősebb helyiséget, a vezérkari térképek barakkját választja a tanácskozás helyszínéül. (A későbbi vizsgálat során kiderült: a változás jelentősen hozzájárult a merénylet kudarcához, mert a felrobbanó bomba hatóereje sokkal nagyobb lett volna egy zárt helyiségben.) A barakkba lépés előtt sikerült félrevonulnia néhány percre a bomba élesítése céljából. Az élesítés azt jelentette, hogy az ezredes egy fogóval összetörte a bomba savkapszuláját, melynek tartalma így marni kezdte az ütőszeget visszatartó vékony drótot. Innentől Stauffenbergnek csupán 10 - 15 perce maradt a robbanásig. Az ezredes fél egy körül higgadtan lépte át a tábornokokkal teli helyiség küszöbét. A barakkban 24-en tartózkodtak egy hatalmas és vaskos tölgyfaasztal körül

hitler_bomba.jpg

Stauffenberg a helyiségbe lépés után azonnal konstatálta, hogy Himmler és Göring sajnos nincs jelen, mert a főhadiszállásra érkező Mussolinit mentek fogadni. Viszont jelen volt Wilhelm Keitel tábornagy a hadsereg főparancsnoka és helyettese Alfred Jodl tábornok. Stauffenberg amennyire lehetséges volt Hitlerhez közel helyezte el a táskát. Pár másodperccel később Erich Fellgebel a Wolfsschanze kommunikációs tisztje, az előre megbeszéltek szerint kihívatta az ezredest. Távozásakor épp Adolf Heusinger tábornok tett jelentést a szovjet-német front helyzetéről. A beszéd alatt Heinz Brandt ezredes a bombát tartalmazó táskát – mely útjában volt – a hatalmas asztal vaskos lábának másik oldalához tolta. (A későbbi vizsgálatok szerint ezzel megmentette Hitler életét, mert a robbanás hatóerejétől megvédte a Führert az asztalláb.) Abban a pillanatban, amikor Heusinger beszámolójának utolsó szavai elhangzottak, 12 óra 42 perckor a pokolgép felrobbant. A helyiség romba dőlt, a por és a füst mindent elborított. A benn tartózkodók szanaszét hevertek. Az első pillanatban úgy látszott, hogy a vértócsákban fekvők mindegyike meghalt vagy legalábbis súlyosan megsebesült. A helyzet azonban messze nem volt ennyire tragikus. A robbanás ugyan azonnal megölte Heinrich Bergert, Hitler gyorsíróját, és életveszélyesen megsebesítette három másik tábornokát is, de a négy emberen kívül a többiek mind megúszták kisebb sérülésekkel. (Másnap Heinz Brandt ezredes, Günther Korten vezérezredes illetve Rudolf Schmund altábornagy belehaltak sérüléseikbe.) A robbanást túlélők közül Bodenschatz tábronok és Bormann ezredes (Hitler segédtisztje) szenvedte el a legkomolyabb sebesüléseket. Hitler azonban „megúszta” a merényletet. Lábából ugyan közel száz faszilánkot kellett eltávolítani, jobb keze kificamodott, tarkóján megpörkölődött a bőr, és mindkét dobhártyája súlyosan megsérült, ám maradandó károsodást nem szenvedett. A robbanás napján délután 16 órakor már képes volt fogadni Mussolinit, sőt később a rastenburgi korházban meglátogatta a merénylet sebesültjeit is. (A Führert július 22-én a legközelebbi katonai kórház orvosa dr. Erwin Giesing vizsgálta meg, így az ő feljegyzéseiből részletes tényanyag áll rendelkezésünkre állapotát illetően.)

Stauffenberg és segédtisztje körülbelül 50 lépésre voltak a barakktól, amikor a bomba felrobbant. Tisztán látták a detonáció lángját, és biztosra vették, hogy Hitler elpusztult. Akadálytalanul átjutottak az őrök vonalán, és 25 perccel a pokolgép robbanása után felszállt velük a repülőgép, hogy visszavigye őket Berlinbe. A rangsdorfi repülőtérre 15 óra 15 perckor érkeztek meg, és azonnal a Wermacht szárazföldi haderejének központjába hajtottak. (Ma az épület neve: Bendlerblock, és udvarán a felkelők tiszteletére emlékmű áll.) Itt 16 órakor Stauffenbergék bejelentették az összeesküvők vezetőinek Adolf Hitler halálát. Az épület a felkelés legfőbb központja lett, vagyis a vezetők: Beck és Stauffenberg innen igyekezték irányítani az összeesküvés országos eseményeit. Közben Becket és Witzlebent nagyon aggasztotta, hogy Stauffenberg nem látta saját szemével Hitler holttestét. Az ezredes azonban megnyugtatta őket, hogy minden rendben van, cselekedjenek továbbra is a tervek szerint. A Valkűr hadművelet kiadására, vagyis a tartalék hadsereg mozgósítására jogosult Fromm tábornok azonban még mindig habozott. Egyes források szerint, amikor Olbricht és Stauffenberg felkeresték Hitler halálhírével, és felszólították a Valkűr elindítására, rögtön felhívta a rastenburgi főhadiszállást. A felkelők meglepetésére Frommnak sikerült beszélnie Keitel tábornaggyal, pedig a felkelőkkel tartó Erich Fellgiebel tábornoknak meg kellett volna szakítania a Farkasodú kommunikációs vonalait. (Vélhetően a robbanás után az SS nyomozói hamar rekonstruálták az eseményeket, és gyorsan eljutottak Fellgiebelhez, akit le is tartóztattak. A felkelés egyik legvégzetesebb hibája az volt, hogy nem rongálták meg súlyosan a Farkasodú kimenő kommunikációs vezetékeit.) A Keitel és Fromm közti telefonbeszélgetés során Fromm megtudta, hogy a Führer túlélte a merényletet, így megtagadta a Valkűr elindítását. Válaszul Olbricht azonnal letartóztatta, és ő maga adta ki a parancsot a tartalék hadsereg mozgósítására. A Valkűr hadművelet tehát a merénylet napján délután 4 óra körül megkezdődött.

A Valkűr hadművelet kudarca

A Valkűr hadművelet az első órákban sikeresen indult. A kulcsfontosságú berlini helyszínen a tartalékhadsereg helyi egységét, az Grossdeutschland őrzászlóaljat, - melyet a 32 éves Otto Ernst Remer őrnagy vezetett - a felkelők sikeresen tudták aktivizálni. A zászlóalj körülzárta a kormánynegyedet, majd a parancs szerint megkezdte a kulcspozícióban lévő SS tisztek és Goebbels propaganda miniszter letartóztatását. Remer elkötelezett, mondhatni meggyőződéses náci, és bátor katonatiszt volt. Ezt bizonyítja, hogy a keleti fronton Harkov térségében tanúsított bátorságáért megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét, később pedig újabb kitüntetést kapott – a Lovagkereszt tölgylombok ékítményét - melyet már személyesen Hitlertől vett át 1943 november 20-án. (Tehát Remer közelről, személyesen is látta és hallotta Hitlert, aminek a későbbiekben nagy jelentősége lett.)

A berlini eseményekkel párhuzamosan a Wermacht központ felbolydult méhkassá változott. Stauffenberg emberei szakadatlan munkával, táviratokkal, telefonhívásokkal értesítették az ország katonai körzetparancsnokait arról, hogy Hitler meghalt, és innentől az új parancsnokságnak és a német hadsereg új főparancsnokának Erwin von Witzleben tábornagynak kell engedelmeskedniük. Harckocsizó alakulatokat vezényeltek az SS-főhadiszállás és –laktanyák, valamint a rádió elfoglalására. Harckészültséget rendeltek el minden főváros környéki laktanyában. A Valkűr hadművelet a legnagyobb sikereit Párizsban aratta, mert itt Heinrich von Stülpnagel vezérezredes parancsára alig fél óra leforgása alatt kétezer SS és SD tagot fegyvereztek le a felkelők. Az első rosszhírek azonban már 18 óra körül befutottak: Günther von Kluge tábornagy a nyugati front parancsnoka végül mégsem állt a felkelők mellé, sőt Hitlert táviratban értesítette hűségéről, és hatálytalanította Stülpnagel parancsait, majd lefegyverezte csapatait is. Kluge fellépésénél sokkal súlyosabb baj volt azonban, hogy a tartalékhadsereg berlini zászlóaljának parancsnoka Otto Remer őrnagy gyanút fogott, amikor parancsot kapott Goebbel letartóztatására. Ekkor, vagyis 18 óra 35 perckor felkereste a propaganda minisztert, aki  rögtön kapcsolta neki Hitlert. Remer felismerte a Führer hangját, és azonnal ígéretet tett a berlini összeesküvők letartóztatására. A Führer válaszul – telefonon keresztül – ezredessé léptette elő. (Később, a felkelés leverése után újabb előléptetést kapott, és vezérőrnagyként, azaz tábornoki rangban érhette meg a háború végét. 85 évesen, 1997-ben halt meg.)

Innentől a felkelés leverését Goebbels és Remer együttesen vette kézbe. Goebbels felkérte Guderian tábornokot, hogy rendelje vissza laktanyáikba azokat a harckocsikat, melyeket a felkelők a rádió bevételére rendeltek, majd felvette a kapcsolatot Keitellel is. A hadsereg főparancsnoka sorra telefonálta végig a körzetparancsnokokat, és mindenütt parancsba adta: a további utasításokat csak tőle, Hitlertől, vagy Himmlertől fogadhatják el. Ezzel sikerült elszigetelniük az összeesküvők vezetőit, Beck, Olbricht és Stauffenberg utasításait innentől már senki nem hajtotta végre. Közben a felkelés központjában is drámai helyzet alakult ki, ugyanis Fromm tábornok és azon tisztek, akiket az összeesküvők letartóztattak kiszabadultak, és tűzharcba kezdtek Stauffenberg embereivel. Ugyancsak a helyszínre érkezett Remer zászlóalja is, és egyesülve Fromm katonáival együttesen foglyul ejtették a felkelőket. Fromm kihasználta, hogy a helyszínen ő volt a rangidős, és – bár Remer tiltakozott - az azonnali kivégzések mellett döntött. Úgy gondolta, ha gyorsan megöleti Stauffenbergéket, akkor talán nem lesz senki, aki igazolná, hogy korábban kapcsolatban állt az összeesküvőkkel. (Terve azonban nem vált be, mert az összeesküvés résztvevői utáni nyomozásokban mégis kutatni kezdték a felkelésben való szerepét, és végül alig több mint 7 hónappal a merényletkísérlet után, 1945 március 12-én árulásért és az összeesküvők felsőbb parancs nélküli kivégzéséért őt is kivégezték.)

Fromm tehát ott helyben „rögtönítélő” bíróságot állított fel, és halálra ítélte a legfőbb vádlottakat. 1944 július 20-ról 21-re virradó éjszaka0 óra 30 perckor von Stauffenberget (aki a tűzharcban megsebesült), von Quirnheimet, Olbrichtot és von Heftent agyonlőtték. (Beck tábornok öngyilkos lett.) Az összeesküvők másik csoportját (Yorck von Wartenburgot, Fritz von Schulenburgot, von Schwerin-Schwanenfeldet, Stauffenberg fivérét, Bertholdot és Haeften fivérét, Berndt) szintén golyó általi halálra ítélték; az ítélet végrehajtását azonban a Bendlertstrasséra érkező Kaltenbrunner (Himmler helyettese) elhalasztotta. Nem sokkal a sortüzek után, nagyjából fél egy után pár perccel Hitler is megszólalt a rádióban:

„Német honfitársak! Nem is tudom, hány merényletet terveztek ellenem, míg ezt a mostanit végrehajtották. Puccsista tisztek kis csoportja, mind kényelmes hátországi beosztásúak és nem frontkatonák, megkísérelték, hogy velem együtt meggyilkolják a német fegyveres erők legfőbb parancsnokait…”

A megtorlás

Hitler megtorlása véres volt, kegyetlen és egészen a háború végéig elhúzódó. A nyomozásokat és ítélet végrehajtásokat az SS és annak két vezetője: Himmler és Kaltenbrunner irányította. Himmler ezen időkben (1944 nyara és 1945 tavasza közt) ért hatalma tetőpontjára, ugyanis Hitler a merénylettől már csak őbenne bízott meg igazán, és biztonsági illetve személyzeti ügyekben teljhatalmat adott neki. Ily módon az SS állam lett az államban, magasan a Wermacht fölé emelkedett, és a hadsereg tisztikara is rettegni kezdett tőle. A megtorlás kezdetén, a sietve kivégzettek közül Olbricht, Stauffenberg, Quirnheim és Haeften tetemét kiásatták, elégették, majd hamvaikat a szélbe szórták, hogy nyomuk se maradhasson. (Azért a német állam 1953-ban a Bendlerblockban, mely ma is a fegyveres erők épülete, emlékművet állíttatott Stauffenbergéknek, melyet évente megkoszorúznak.)

Kaltenbrunner és Müller SS-altábornagy vezetésével az SS-en belül egy 400 fős osztály alakult, amely az „1944 július 20. rendkívüli bizottság” nevet kapta, és a háború végéig gyűjtötte a bizonyítékokat azokról, akik bármilyen módon kapcsolatban voltak az összeesküvéssel. Az ügyben a bizottság két pert rendezett, az elsőt 1944 augusztus 7-én és 8-án folytatták le a felkelés katonai vezetői – Witzleben, Haase tábornagyok, Bernardis alezredes, Kalusing kapitány, Hagen hadnagy és Yorck von Wartenburg hadnagy ellen. A bírósági komédia végeredménye nem lehetett kétséges, valamennyi vádlottat halálra ítélték. Az ítéleteket 1944 augusztus 8-án a kihirdetés után két órával a plötzenseei börtönben hajtották végre. A kivégzőhelyiségben ezúttal nem a megszokott guillotine működött, hanem az alacsony helyiség mennyezete alá egy sínt erősítettek, ezen olyan kézi kovácsolású kampók lógtak, amiket a hentesek használnak az állati tetemek fellógatására. Az egymás után elővezetett megbilincselt rabokat különös kegyetlenséggel ezen kampókra akasztották fel az álluknál fogva. A kivégzettek lassú kínhalálát filmre vették, és később Hitler parancsára a tiszti gyűléseken levetítették. A második perre 1944 szeptember 11-én került sor, hasonló körülmények között. Ebben az összeesküvés civil résztvevőit – Goerdeler, Leuschner, Wirmer, Lejeine-Jung, Helldorf és Trott zu Holz – ültek a vádlottak padján. Az ítélet most sem lehetett kétséges egyik vádlottnál sem: halál.  A Gestapo hivatalos jelentései összesen 7000 letartóztatást említettek. A háború utáni szakértői becslések szerint azonban közel 15 ezerre rúg az összeesküvés kapcsán megbüntetettek száma. Körülbelül 5000 embert végeztek ki, a koncentrációs táborba hurcoltak száma pedig elérte a 10 ezret. (A 400 fős vizsgálóbizottság a résztvevők családtagjait is üldöztette, és ezek egy részét Buchenwaldba záratta.)

A Hitler elleni összefogás megbukott, de bizonyította, hogy még a Führer szigorúan ellenőrzött és diktatórikusan uralt rendszerében is akadtak önálló gondolkodásra képes, bátor német hazafiak, illetve olyan katonatisztek és vezetők, akik átlátták a nácizmus tarthatatlanságát és képesek voltak a cselekvésre. Kísérletük sajnos kudarcot vallott: Hitler túlélte akciójukat és hátralévő 9 hónapjában legalább 10 millióan pusztultak el őrült, megszállott parancsai nyomán!

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Ian Kershaw: Hitler 1889-1936. Hybris, 1936-1945 Nemezis Szukits Könyvkiadó Szeged, 2003, 2004
  • Ian Kershaw: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Kortina Kiadó, Budapest, 2003
  • F. Bernás: Merényler Hitler ellen. 1944 július 20. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978
  • Melnyikov: Összeesküvés Hitler ellen. Legenda és valóság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Emma Baumacher: Adolf Hitler a Führer. Fix-Term Könyvkiadó, Budapest, 2008

 

Bővebb infók mindenről, ami történelem: Történelemklub.com

További cikkeim: Tartalomjegyzék

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenelemtanulas.blog.hu/api/trackback/id/tr376525013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Történelem blog · http://tortenelemtanulas.blog.hu/ 2016.08.06. 21:15:27

A Hitler elleni, 1944 nyarán végrehajtott merénylet egyike a történelem legjobban feltárt eseményeinek.

Történelem blog · http://tortenelemtanulas.blog.hu/ 2016.08.20. 19:54:46

Kedves matrix01 (senkise4444)!
Remélem nem gondolja komolyan, hogy egy olyan fasiszta szellemű hozzászólást közzéteszünk, amit elküldött nekünk és amelyben Göbbelst nevezi "nagy hazafinak" miközben serényen zsidózik! A nácizmust idealizálók számára más oldalakat javaslunk. Ott biztosan szívesen olvassák az ilyen jellegű kommentjeit is! Itt nem!

Harmat Árpád Péter · http://tortenelemcikkek.hu/ 2016.08.21. 00:39:58

Göbbels nemzetiszocialista volt valóban, nem is írtuk, hogy fasiszta lett volna. Bár a két ideológia nem áll messze egymástól. De a Hitler propaganda miniszterét hazafinak nevezni, az összeesküvőket meg árulónak, kicsit kifordított értékrendre utal. Amellett a nácizmushoz való vonzódást jelzi, ha valaki így vélekedik. Nem beszélve a zsidózásról.

Göbbels elárulta népét, milliók legyilkolásához asszisztált, mely bűnök éppen őt teszik hazaárulóvá. Lassú kínhalált érdemelt volna. Az összeesküvők hazájukat akarták megvédeni az értelmetlen pusztulástól és becslésk szerint több millió ember életét mentették volna meg, ha július 20 -án (1944) sikeresen megölik Hitlert és véget vetnek az értelmetlen háborúnak. Nyilván mindezt Ön fordítva gondolja, EZÉRT írtuk, hogy a nácizmust idealizáló oldalakat látogassa inkább!

Arte Peritus 2016.11.06. 15:31:17

Alapos, precíz, kimerítő poszt!

aluf 2019.02.08. 14:19:06

"Bátor gondolkodok" a totális vereség kapujában.

aluf 2019.02.08. 14:22:30

A " nagy hazafi" göbbels megölte hat apró gyerekét, hogy együtt követhessék a hullaházba a vezért.
süti beállítások módosítása