Az 1848/49-es szabadságharc utolsó csatája Temesvárnál [58.]

2015. augusztus 08. - Harmat Árpád Péter

Az 1848/49 –es magyar szabadságharc 1849 júniusában érkezett fordulópontjához. Ekkor ugyanis Ferenc József császár hívására közel 200 ezer orosz katona zúdult hazánkra, hogy osztrák szövetségeseikkel összefogva együttesen győzzék le a szabadságukért és alkotmányukért küzdő magyarokat. A végső csatára épp 167 évvel ezelőtt, Temesvárnál került sor.  1_91temesvar_csata.jpg

Temesvér fölmentése (Bachmann-Hohmann egykoru kőrajzáról. – Orsz. Képtár metszet-gyűjteménye)

Az összesen több mint negyedmilliós osztrák-orosz haderő elsöprő túlerőt jelentett a már közel egy éve harcban álló és kivérzett magyar csapatok számára. Egyetlen esélyünk az időhúzás maradt. Kossuth azt szerette volna elérni, hogy a magyarok minél tovább kitartsanak, mert így talán a nyugati nagyhatalmak – Franciaország és Anglia – beavatkoznak majd az oldalunkon. Volt erre némi esély már csak azért is, mert Nyugat-Európa mindig is éberen figyelte a kontinentális staus quo esetleges felborulásait. Ilyen erőeltolódást, a power of ballance megsértését okozta az orosz előretörés, a Magyar Királyságba való cári bevonulás. Bár valójában kevés esély mutatkozott az angolok és franciák közbeavatkozására, azért a magyar tábornokok, tisztek és katonák készek voltak életüket adni a szabadságharc utolsó nagy csatáiban. A legvégső, döntő ütközetre a délvidéken, Temesvárnál került sor, 1849 augusztus 9-én.

A magyar hadvezetés 1849 nyarán – Görgey Artúr ellenkező véleménye dacára – Szeged és Arad térségébe kívánta összevonni a teljes magyar haderőt abban bízva, hogy itt minden kezükön lévő egységet egyesítve még kivívható lesz a győzelem. (Vagy legalábbis képesek lesznek időt nyerni.) Az igazság azonban az, hogy Görgey tábornok terve lényegesen átgontoltabb volt és katonailag is sokkal előnyösebb, mivel a legerősebb magyar kézen lévő vár, a komáromi erősség környékére vonta volna össze a magyar seregeket. Kossuth viszont nem hallgatott a szabadságharc legsikeresebb hadvezérére. A magyar kormányzó Dembinszky tervét fogadta el a Szeged - Arad környéki összevonást választva. A későbbi események azt igazolták, hogy döntése óriási hiba volt és meggyorsította az összeomlást illetve a vereség bekövetkezését.

Görgey - bár meggyőződése ellenkezett az utasításssal - engedelmeskedett Kossuth parancsának és megindult a kijelölt térségbe. Közben lekötötte a csapatait üldöző orosz főerőket és augusztus 9-re Aradra ért! Eközben viszont a Dembinszky vezette magyar fősereg feladta Szegedet, majd Szőregnél egy kisebb vereséget szenvedett. Ekkor Dembinszky úgy döntött, hogy nem követi az eredeti haditervet. Bár a kormány arra utasította, hogy Arad felé vonuljon vissza – itt ugyanis a Maros, a magyar kézen lévő vár és a helyi segédcsapatok javítottak volna a magyar esélyeken –, a fővezér inkább az ostromolt Temesvár irányába indult, mondván, egyesülni akar Vécsey Károly és Kmety György érkező csapataival.

Dembinszki augusztus 9-én végre elérte az ostromlott várat, serege azonban zilált és kimerült volt. Ezen a napon Kossuth leváltotta őt pozíciójából, és a korábbi erdélyi parancsnokot, Bem Józsefet nevezte ki a helyére.

1_91temesvaricsata.jpg

A temesvári csata

Bem nehéz helyzetben volt, ugyanis az 55 000 fős honvédsereget elődje úgy állította fel, hogy az éppen a balszárnyon – Szakálfalvánál – volt a leggyengébb, ahol a támadás leginkább várható volt – maga Haynau valóban itt készült az összpontosításra, igaz, nem gondolt arra, hogy már augusztus 9-én ütközetbe bonyolódik a magyarokkal. A csatában a balszárnyat Kmety serege, valamint Gál László ezredes X. hadteste védte, a centrumban Guyon Richárd, a jobbszárnyon pedig Dessewffy Arisztid erői álltak. A honvédek helyzetét rontotta, hogy közvetlenül a hátuk mögött ott volt az ellenséges Temesvár, melynek körülzárására Bem egy egész hadosztályt – a Vécsey-féle V. hadtestet – fel kellett használjon. A harcok már a reggeli órákban megkezdődtek, amikor a még felvonuló magyar utóvéd és a Wallmoden-hadosztály között kialakult csetepaté során az osztrák vértesek a Nyárád-patak túloldalára szorították vissza a honvédokat. Bem kedvezőnek ítélte meg helyzetét, ezért egy ellentámadással hamarosan visszaverte az ellenséget, ezzel pedig megkezdődött a csata.

A nap folyamán aztán – újabb erők bevetésével – hol Haynau, hol Bem kerekedett felül, eközben pedig a Nyárád partján felállított tüzérség révén sikerült stabil állásokat kiépíteni. A 9-én reggel lemondatott Dembinszki szerencsétlen döntései azonban még ekkor is képesek voltak kárt okozni: mivel a lengyel tábornok korábban Lugos városába küldte tovább a magyar erők lőportartalékait, a honvédek ágyúi délután 5 óra után egyszeriben elhallgattak. A tűzpárbaj véget ért, Bem seregei pedig gyakorlatilag hátrányba kerültek a császáriakkal szemben. A magyar fővezér a lőszerhiány okozta zűrzavaron egy elkeseredett lovasrohammal próbált meg felülkerekedni, amire Kmety még hajlandó volt, de a Perczel-féle IX. hadtestben már nem vállalta azt senki. Bem szélvészként száguldozott a hadsereg különböző szárnyai között, de szerencsétlenségére egy rossz mozdulat után lova elesett, és maga alá temette őt, így – sérülései miatt – a következőkben már nem lehetett rá számítani.

1_91haynau_bem.jpg

A nagy ellenfelek: Haynau és Bem

A vereség

Bem sérülésével a magyar seregek vezér nélkül maradtak, miközben a császári tüzérség ágyúi, és a Liechtenstein-féle lovas tartalékok fokozatosan visszaszorították őket. Bár Dessewffy még megpróbálkozott egy ellentámadással, a bekerítés veszélyét ő sem akarta vállalni, és inkább csatlakozott a fősereghez. Perczel Mór aztán az utóvédnél még egy kísérletet tett a támadók feltartóztatására, de ezzel csak annyit ért el, hogy a császáriak ágyútüzét a visszavonulókra vonta. A magyar főerőket sokkolta a tüzes bombaeső, és pánikszerű menekülésre késztette őket, így, mire a vezérek elérték Lugost, katonáik java része már szétszéledt a környéken. A következő napokban ugyancsak sokan dezertáltak, a hadtestek létszáma így a fegyverletétel idejére harmadára-negyedére olvadt. Haynau serege, a temesvári győzelmet követően, majdnem 7000 foglyot ejtett, annyit, mint korábban az egész téli hadjárat alatt együttvéve. Összegezve az eseményeket, a délvidéki magyar vezérkar 1849. augusztus 9-én gyakorlatilag csődöt mondott, ami elsősorban Dembinszki és Bem alvezéreinek hibáira vezethető vissza. A kedvező pozíció – és a létszámbeli fölény – dacára az összpontosítás terve és a temesvári ütközet csúfos vereségbe torkollott, ami a szabadságharc sorsát is megpecsételte.

A veszteségek és következmények

Ami a halottak számát illeti: a magyarok nagyjából 10 ezer főt veszítettek, míg az osztrákoknál csupán 4500 -ra tehető a halottak és sebesültek száma. Az Osztrák Császárság nagy győzelmet aratott.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc utolsó, mindent eldöntő nagy csatája zajlott Temesvárnál. A magyar fősereg vereségét követően reménytelenné vált a további harc, így Kossuth augusztus 11-én lemondott, a főhatalmat Görgeyre ruházta, aki augusztus 13-án Aradtól 30 km re északkeletre Világosnál, a szőlősi mezőn 30 ezer katonájával együtt letette a fegyvert. (6839)

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Deák István : A törvényes forradalom : Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49 –ben. Budapest, 1994.
  • Tarján M. Tamás: Bem vereséget szenved temesvárnál rubicon.hu
  • Hermann Róbert : 1848-1849. A szabadságharc története. Budapest, 2001.

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenelemtanulas.blog.hu/api/trackback/id/tr97690220

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Történelem blog · http://tortenelemtanulas.blog.hu/ 2016.08.07. 00:43:03

Ha tetszett a poszt, érdekesnek fogja találni a történelemcikkek.hu oldalunkon található írásunkat is, mely a magyar történelem 20 legjelentősebb csatáját mutatja be:
tortenelemcikkek.hu/node/84