Éppen 225 éve kezdődött a nagy francia forradalom. Párizs népe 1789 július 14 –én ostromolta meg a Bastille –t, a hírhedt párizsi börtönt, melyre az elnyomó királyi hatalom legfőbb szimbólumaként tekintett a lakosság. Egy viharos korszak vette kezdetét, mely egészen Napóleon bukásáig, azaz 1815 –ig tartott.

A nagy francia forradalom kirobbanását egy olyan általános, Franciaország-szerte érezhető gazdasági, pénzügyi és szociális válság előzte meg, mely három ok-csoport körül kialakulva gerjesztett hatalmas elégedetlenséget. Egyrészt az „ancien regime” –nek nevezett időszakban – vagyis a forradalom kirobbanását (1789) megelőző évtizedekben – sorozatos természeti csapások tették tönkre a termést, válságba sodorva a francia parasztokat és éhezésre ítélve a városi szegényeket. A második problémakört a királyi udvar és XVI. Lajos 1774 óta fokozódó költekezései alkották. Az uralkodó hetente tartott hivalkodó és méregdrága bálakat, költséges fogadásokat illetve luxus-rendezvényeket, hihetetlen intenzitással herdálva az ország pénzét. A lakosság pedig egyre dühödtebben szemlélte ezt a dőzsölést, miközben éhezett. Harmadik ok-csoportként az ország kudarcokkal teli gazdaság-irányítását lehetne kiemelni. A gazdaság irányítói – Robert Turgot, Jacques Necker, Charles Alexander de Calonne, Étiene de Brienne - nemhogy csökkentették, hanem inkább tovább növelték Franciaország pénzügyi instabilitását. Emellett a költséges háborúk – mint például az amerikai függetlenségi háborúban való részvétel, a francia katonák óceánon túlra szállításának és fenntartásának költségeivel – fokozták az államkassza hiányait. Franciaország az 1770 –es évektől kezdve folyamatosan csúszott lefelé egy képzeletbeli lejtőn.

Ráadásul az 1780 –as évekre a 25 milliós országnak az eddig említett három válságtényezőn kívül (sorozatosan rossz termés, költekezés, rossz gazdaság-irányítás) egy sajátos politikai feszültséggel is meg kellett küzdenie. A népesség 3-4% -át kitevő, kiváltságokkal elhalmozott nemesség és papság mellett, egyre inkább politikai öntudatra kezdett ébredni, a 96-97% -ot alkotó harmadik rend. Ők voltak a parasztok (82%) és a polgárok (16-17%), vagyis a földet művelők és mindazok, akik kereskedelemmel, iparral, vagy egyéb szolgáltatásokkal foglalkoztak. (kufárok, mesteremberek, kézművesek, hajósok, kocsmárosok, értelmiségiek… stb.) Követelni kezdték annak jogát, hogy komoly beleszólásuk legyen az ország irányításába. Emanuel Joseph Sieyès abbé 1788 és 1789 közt három röpiratban fogalmazta meg, hogy Franciaországot miért a harmadik rendnek kellene irányítania. (leghíresebb röpirata: „Mi a harmadik rend?”) A király az elégedetlen hangok lecsendesítése érdekében engedélyezte, hogy ezen túl a rendi gyűléseken a harmadik rend kétszer annyi képviselővel jelenjenek meg. Ám ez a döntés álságos volt, hiszen a rendi gyűlések alkalmával a három rend (nemesség, papság, polgárság) három külön teremben ülésezett, és mindegyik „csapat” döntése egy-egy voksot jelentett. Így akárhányan is voltak a polgárok képviselő, a másik két rend – a nemesség és papság – bármikor leszavazhatta őket 2/1 arányban.

Az országos válság és éhezés miatt a király 1789 –re végre belátta, hogy a helyzetet csak a nemesekkel összefogva tudja megoldani. Ennek a gondolatnak a jegyében hívta össze 1789 május 5 –re azt a rendi gyűlést, mely végül a forradalom kirobbanásához vezetett. XVI. Lajos elsősorban pénzt remélt a nemesektől, ám nagy meglepetésére a rendi gyűlés eseményei egészen más irányba fordultak. A nemeseknek nem akaródzott pénzt felajánlani az államkasza számára, viszont a harmadik rend zajosan követelni kezdte, hogy a gyűlés három csoportja összevonva ülésezzen, mégpedig a polgárok létszámfölényének érvényesítésével. Összevont ülés esetén ugyanis a kétszeres nagyságú harmadik rend a teljes nemzetgyűlésnek felét adta volna - amihez hozzáadhatók azok a nemesek és papok is, akik elfogadták a reformgondolatokat - így összességében a polgárság enyhe többségére lehetett volna számítani. Tudta ezt a király és a maradi nemesség is, így nem engedélyezték a közös ülésezést. Sőt, a polgárok szervezkedését megakadályozandó, bezáratták a Menus Plaisirs palota nagytermét is, ahol addig a polgári képviselők üléseztek. Ám a harmadik rend képviselői nem hátráltak meg: 1789 június 20 –án a közeli labdaházba vonultak át (a labdaház afféle tornateremként funkcionált akkoriban) és esküt fogadtak egy új alkotmány kikényszerítésére. (Ez volt a híres "labdaházi eskü") A harmadik rend képviselői 1789 júniusában tehát alkotmányozó nemzetgyűléssé nyilvánították magukat. A király tehetetlenné vált és egy héttel később meghátrálva engedélyezte a három rend együttes üléseinek megtartását. (A fellázadt képviselőket csak úgy tudta volna megfékezni, ha egyszerűen lemészároltatja őket, ami viszont a lakosság azonnal zendülésével és a palota lerohanásával járt volna.)

XVI. Lajos meghátrálása azonban csapda és színjáték volt csupán. A király valójában nem akart új alkotmányt, hiszen tudta, hogy az új berendezkedés nyilvánvalóan csökkentené az uralkodói jogkört. A király 1789 júliusának elején titokban zsoldos csapatokat rendelt Párizsba. Amikor a francia főváros népe értesült a királyhű katonák megjelenéséről kirobbant a forradalom. A lakosság az utcákra tódult és július 14 -én a fiatal újságíró Camille Desmoulins vezetésével megrohamozták a királyi hatalmat jelképező Bastillet épületét. A híres börtön évtizedek óta a félelem és elnyomás szimbóluma volt, hiszen mindenkit, aki a király hatalmára nézve fenyegetést jelentett ide hurcoltak XVI. Lajos katonái. Az uralkodó az események hatására másodszor is meghátrált: elfogadta Jean Baily polgármesteri és La Fayette nemzetőr parancsnoki kinevezését. Ezzel Párizsban a hatalom a harmadik rend kezébe került. Következett a vidék felkelése. 1789 nyarán országszerte parasztfelkelések törtek ki. A francia nemesség halálra rémült és lemondott kiváltságainak egy részéről, majd 1789 augusztus 4 –én hozzájárultak az Emberi Polgári Jogok nyilatkozatának megalkotásához (1789.aug.26) A nyilatkozat kimondta, hogy minden ember szabad, egyenjogú, egyformán rendelkezik a tulajdonhoz való joggal, és megilleti a szólás- sajtó- vallás- gyülekezés szabadsága. Az események megállíthatatlanul zajlottak. Párizsban az éhező nők - az „asszonyok menete” néven elhíresült esemény során - Versaillesbe vonultak, azt követelve, hogy a király Párizsba költözzön és azonnal oldja meg az élelem-hiányt. XVI. Lajosnak vissza kellett tehát települnie a Tuileriákba (ahol egyébként egészen XIV. Lajos uralkodásáig éltek a francia királyok) és bele kellett törődnie abba, hogy egyre inkább ki van szolgáltatva a forrongó lakosságnak.

Az uralkodó végképp sarokba szorult, a nemzetgyűlés olyan alkotmányon dolgozott, mely minimálisra redukálta a királyi hatalmat. XVI. Lajos ekkor határozta el, hogy megszökik és külföldről szervezi meg a forradalmárok elzavarását és későbbi erőszakos visszatérését. Ám szökése 1791 június 20 -án kudarcba fulladt (a határon felismerték, miközben inkognitóban menekült), és visszahurcolták a fővárosba. Szökésének hírére megerősödött a forradalom radikális szárnya, a Cordeliers klub (későbbi jakobinusok) és 1791 július 17 –én Danton és Desmoulins vezetésével király-ellenes tüntetést szerveztek a Mars mezőn. (A jakobinusok egyébként nevüket arról a Szent Jakab nevű párizsi Domonkos kolostorról kapták, ami mellett üléseiket rendezték.)

Időközben, 1791 szeptemberében elkészült az új alkotmány, mely modern, polgári állammá alakította Franciaországot. A választójog ugyan cenzusos maradt (jövedelemhez kötve, hogy ki választhat), de a középkori berendezkedést gyakorlatilag megszüntette. Az új államban a mindenkori király csupán vétójoggal rendelkezett. XVI. Lajosnak nem volt más választása, mint elfogadni az új rendszert, de egyetlen megmaradt kiváltságával a vétójoggal azért rendszeresen élt. A nép pedig egyre jobban meggyűlölte ezért, és idővel "monsieur veto" -nak kezdték szólítani. Közben a külföldi hatalmak – Ausztria és Poroszország – közös nyilatkozatban fenyegették meg a forradalmi francia-vezetést: vagy visszaállítják a régi berendezkedést (és királyi hatalmat), vagy megtámadják Franciaországot. (Nyilatkozatuk és fenyegetésük mögött az a félelem húzódott meg, hogy a forradalom az ő országaikra is átterjed majd.) Az osztrákok és poroszok híres Pillnitzi Nyilatkozata 1792 augusztus 27 –én kelt. A francia forradalmárok ugyan azonnal elutasítottak, de a védelmi előkészületeket a király vétója miatt már nem tudták foganatosítani. A lakosság óriási haragra gerjedt, amiért saját királyuk a külföldi uralkodók segítségét várja saját népe ellen, és vétóival akadályozza a védekezést.

Felkelés kezdődött, a királyt börtönbe zárták. A francia forradalom új szakaszába lépett: a régi nemzetgyűlés feloszlott, és létrejött az úgy nevezett girondista konvent. Girond megye küldöttei és a melléjük álló, más megyékből származó képviselők is mind a francia nagy-polgárság érdekeit tartották szem előtt. Kikiáltották a köztársaságot (1792 október 1.), perbe fogták a királyt és megkísérelték a Franciaországra támadó osztrák-porosz seregek megállítását. Bár a per gyorsan lezajlott és 1793 január 21 –én XVI. Lajos kivégzésével zárult (miután levelezései közt bizonyítékot találtak arra, hogy személyesen hívta be az országba az osztrákokat), a támadó csapatok megállításával és a nyomor megfékezésével a girondiak kudarcot vallottak. A forradalmi hadsereg 1792 augusztusában Longwy és Verdun, majd 1793 tavaszán Neerwinden mellett is nagy vereséget szenvedett, ráadásul a főparancsnok Dumouriez tábornok is árulást elkövetve átállt az ellenséghez. A nyomor, a fokozódó éhezés, az egekbe szökő kenyérárak, a katonai vereségek és a főparancsnok árulása a girondi képviselők ellen fordították a lakosságot. Alig 10 hónap után a népharag leváltotta a girondi konventet, 1793 június 2 –án a forradalom megint új szakaszába lépett: jött a jakobinusok 13 hónapos rémuralma. A jakobinusok Robespierre, Sain-Just, Carnot és Couthon vezetésével Franciaország teljes átszervezésébe kezdtek. Az országot a mindenható Közjóléti Bizottság irányította. Először a belső ellenségekkel számoltak le, amikor leverték a Vendee megyei felkelést, majd a különböző királypárti (royalista) lázadásokat, főleg Dél-Franciaországban.  Összesen 17 ezer kivégzést foganatosítottak. A jakobinusok számtalan főnemest végeztek ki, meghalt a királyné is (Marie Antoinette), de később a halálra ítéltek nagyobb része már inkább a polgárság köréből került ki. A jakobinusok második teendője a külső ellenségek visszaverése volt. Új néphadsereget szervezve 1 milliós, hatalmas haderőt hoztak létre, majd Jourdan tábornok vezetésével 1794. Június 26 –án Fleurus mellett nagy diadalt arattak az osztrákok és poroszok felett. (A jakobinus korszak érdekessége volt az új naptár bevezetése is, mely 1793.11.24 –től volt érvényben.) A jakobinusok bukását a túlzásba vitt rémuralom okozta. Robespierre minden hatalmat a kezébe összpontosított és egy idő után már a forradalom vezetőit, saját harcostársait is megölette. Először  Danton és Desmoulins esett áldozatául Robespierre „tisztogatásainak” (1793 áprilisában) majd a hírhedt prairiali törvények kiadásával minden korábbi forradalmár életveszélybe került. Az említett jogszabályok szerint gyorsított eljárásban, tárgyalás nélküli kivégezhető bárki, aki a legfelső vezetés szerint veszélyesnek ítéltetik a köztársaságra. Amikor Robespierre a törvények hatályát kiterjesztette a képviselőkre is, a Konvent legbefolyásosabb tagjai, Paul Barras, Jean Tallien, és Carnot szembefordultak a legfőbb vezetővel. A Konvent összefogott és elrendelték a jakobinusok elfogását, majd kivégzését. A diktatúra 1794 július 28 –án, Robespierre megölése napján összeomlott, és létrejött a második girondi (nagypolgári) köztársaság.

A forradalomnak megkezdődött az utolsó szakasza, a thermidori köztársaság korszaka. Az új állam élére Robespierre megbuktatói álltak, öt tagú direktóriumot létrehozva. Az ő befolyásuk alatt álltak a miniszterek, és megalakult az új, kétkamarás parlament is. Az alsóház neve 500 –ak tanácsa lett, a felsőház pedig a vének tanácsa nevet viselte. A direktorok közül a legbefolyásosabb Paul Barras volt, de jelentős mértékben támaszkodnia kellett Tallienre és  Letourneurra. Az új berendezkedés öt éven keresztül működött 1794 július 27 és 1799 november 9 közt! Ebben az időszakban lett tábornok egy alig 27 éves, korzikai származású, tehetséges tüzértiszt, bizonyos Napoleone di Buonaparte. A kivételes képességű katonára Barras akkor figyelt fel, amikor 1795 –ben kemény kézzel vert le egy királypárti felkelést. Napóleonból tábornok lett, majd az itáliai erők főparancsnoka. Sikert sikerre halmozott és 1797 októberére kiharcolta a Campo Formioi békét Ausztriával. (Ez a béke számtalan észak-itáliai várat és várost szerzett Franciaországnak.) Napóleon később Egyiptomban is győzelmeket aratott, így népszerűsége hatalmasra növekedett. Innentől Barras számára már veszélyessé vált. (Egyre féltékenyebben szemlélte a kis tüzértisztből lett tábornokot.) Napóleon végül 1799 november 9 –én ragadta magához a hatalmat (Brumaire-i államcsíny), miután maga mellé állította Sieyes abbét, Ducost, Fouché rendőrminisztert és Talleyrandot is. Eleinte első konzulként irányította az országot, miközben Észak-Itáliában újabb sikereket aratott a hadsereggel (Marengó – 1800). Később, 1804 december 2 –án császárrá koronáztatta saját magát.

Napóleon megkoronázása után 11 évig állt Franciaország élén, és ez az időszak szintén a forradalom időszakához tartozik. Az újdonsült francia császár nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint Európa meghódítását. Még 1805 –ben Ausztria ellen vonult (Austerlitz), majd legyőzte Poroszországot (Auerstadt, Friedland), végül Spanyolországot is megszállta. Később pedig 1809 –ben végleg térdre kényszerítette Bécset (Aspern, Wagram). Hatalmának és győzelmeinek első megingása az 1812 –es oroszországi hadjárathoz kötődnek. Napóleon nem tudta meghódítani I. Sándor cár birodalmát, sőt a katasztrofális támadást követően védekező jellegű harcokra kényszerült a német területeken. Az első komolyabb vereséget a hetedik ellene szerveződő európai koalíciótól szenvedte el 1813 október 19 –én Lipcse mellett. A népek csatája után 2 hónappal, 1813 december 31 –én a koalíció hadserege francia földre lépett. Három hónappal később pedig (1814 március 31 -én) a németek és osztrákok bevonultak Párizsba. Napóleon lemondott, ellenségei pedig Elba szigetére száműzték. (1814 május 4) Franciaország trónjára 18. Lajos került, a 21 évvel korábban kivégzett uralkodó testvére. (A lefejezett XVI. Lajos alig 10 éves fia, XVII. Lajos a forradalom alatt a börtönben halt meg.) Napóleon nem törődött bele bukásába és egy alkalommal megkísérelte a visszatérést is. A belgiumi Waterloo mellett 1815 június 18 –án győzték le végérvényesen. (Szent Ilona szigetére száműzték, angol őrizet alá. Hat év múlva halt meg, 1821 –ben 52 éves korában.)

A francai forradalom korszaka 1789 július 14 –én kezdődött a Bastille ostromával és igazából csak Napóleon bukása után, 1815 –ben ért véget. A francia uralkodói dinasztia, a Bourbon család 1815 –ös visszatérése zárta le ezeket az éveket. A nagy francia forradalom azonban eszméivel, felvilágosult gondolataival, modern jogszabályaival és az Emberi Polgári Jogok (szabadságjogok) rögzítésével - melynek alapelvei a néhány évvel korábbi Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban már megfogalmazásra kerültek - alapjául szolgáltak a XX. századi demokráciák kialakulásához vezető folyamatoknak. Bár a jakobinus korszak 13 hónapjának romboló radikalizmusa visszalépést jelentett, a végső "mérleg" alapján az 1789-ben kezdődő francia forradalom az emberiség történelmében fontos fordulópontnak tekinthető.

Harmat Árpád Péter

Bővebb infók mindenről, ami történelem: Történelemklub.com

További cikkeim: Tartalomjegyzék