A Caesar elleni merénylet

Caesar azon a bizonyos napon - mely, mint utólag kiderült egyben halálának is napja lett - a Theatrum Pompeiumba hívta össze a szenátust. Történt mindez Krisztus előtt 44. március 15 –én, több mint három és fél évvel hatalomra kerülése után. Ez a bizonyos három és fél év azonban szinte kínszenvedés volt a szenátorok számára. A korábban Róma ügyeiben szabadon döntéseket hozó és előkelő felmenőkkel rendelkező, dúsgazdag római patríciusokat ugyanis teljes mértékben mellőzte Caesar. Dictatori tevékenységét joggal nevezhetnék uralkodásnak is, hiszen Caesar szinte minden jelentős tisztséget magához vett. Ugyanakkor stabilizálta a birtokrendszert, földhöz juttatta a veteránokat, pénzt veretett, csodálatos építkezéseket kezdett Rómában, sőt, új naptárat is bevezetett, mely Nyugat-Európában egészen a XVI századig érvényben maradt.

Caesarnak egyetlen politikai hibája volt, de ez az életébe került: nem mérte fel, hogy a nyíltan diktatórikus külsőségek mennyire sértik a köztársasági hagyományok elkötelezett híveit és legfőképp a szenátorokat. Nyílt ellenállás sohasem kezdődött uralma ellen, mivel a hatalom megszerzése után igen nagylelkűen bánt ellenségeivel, megbocsátott nekik, sőt, adott esetben még előmenetelüket is támogatta. Titkos összeesküvés azonban mégis szerveződött. Ennek élén fogadott fia, Brutus és Cassius álltak. Elhatározták: megölik a „haza atyját”. A szenátorok egy csoportja, akik magukat Liberatoresnek nevezték, azt hangoztatták egymás közt, hogy Caesar életének kioltása valójában nem is gyilkosság, hanem zsarnokölés, a köztársaság megszabadítása a legfőbb elnyomótól.

A szenátusi gyűlésre az összeesküvők késekkel felfegyverkezve érkeztek. A források szerint a támadók már az ülés kezdetén körbevették a fegyvertelen és magányosan érkező Caesart. Gyűlöletük hevességét jelzi, hogy azonnal előrántották késeiket és rögtön szurkálni kezdték a védtelen diktátort. A gyilkosok – akik a gyilkosság után bezárkóztak Iuppiter templomába – a szenátus legjelentősebb tagjai közül kerültek ki. A merénylők közt volt Gaius Trebonius, Decimus Junius Brutus, Marcus Iunius Brutus és Caius Cassius Longinus; Caesar annak idején személyesen kegyelmezett meg későbbi gyilkosainak, valamint segítette őket karrierjükben. Brutus az összeesküvés legfőbb vezetője ráadásul távoli rokona volt Caesarnak, aki bizalmas jóbarátjának tekintette, és egyik örökösévé tette őt. Bizonyos feltevések szerint Brutus Caesar törvénytelen fia volt, mivel Caesarnak viszonya volt Brutus anyjával, Servilia Caepionisszal, de Caesar csupán 15 éves volt, amikor Brutus született. Caesar 23 (mások szerint 35) késszúrást szenvedett el, és ironikus módon Pompeius szobrának lábánál esett el. Egyes feljegyzések szerint Caesar Pompeiushoz fohászkodott halála előtt, más vélekedések szerint azt mondta: „te is fiam, Brutus. Bizonyos kutatók úgy vélik: Caesar tudott az ellene szervezett összeesküvésről és azért hagyta hogy megöljék, mert az egyre jobban elhatalmasodó epilepszia betegsége miatt nagyon félt attól, hogy egyszer majd nyilvános helyen éri egy roham, és megszégyenülve kell meghalnia.

A Lincoln-merénylet

Öt nappal azt követően, hogy 1865 április 9-én az Amerikai Polgárháború lezárult és a vesztes déli hadsereg letette a fegyvert a győztes északiak előtt Appomatoxnál, Abraham Lincoln elnök a washingtoni Ford színházba készült az „Amerikai kuzinunk” című vígjáték megtekintésére. Jó napja volt és hitte: országa túljutott története addigi legnagyobb válságán, és újra egységes lesz. Lincoln eredetileg illinoisi ügyvédként kezdte pályafutását, majd a politika felé fordult és belépett a republikánus pártba. Bár eleinte kudarcok érték (kétszer jelöltette magát sikertelenül szenátornak) végül 50 éves korára mégis sikerült a párt élvonalába kerülnie. 1860-ra Lincoln lett a republikánus párt első embere. Az 1860-as elnökválasztási kampányban meghirdetett programja – főleg a rabszolgatartást minősítő kijelentése – sértette a déli államokat, így megkezdődött észak és dél közt a polgárháborúig fajuló ellenségeskedés.

A polgárháborúban Északot győzelemre vezette és törvényileg eltörölte a rabszolgaságot. Népszerűsége növekedett így a harcok alatt, 1864-ben is újraválasztották. A polgárháború végkimenetele azonban sok olyan déllel szimpatizáló, de északon élő embert sértett, aki nem a hadseregben vagy a politikai életben, hanem például a művészvilágban élte mindennapjait. Ilyen volt Lincoln merénylője is: John Wilkes Booth. A gyilkosság idején 27 éves fiatalember, népszerű washingtoni színész volt. Maga Lincoln elnök is több alkalommal látta Booth-t a színpadon – egy alkalommal például személyesen is gratulálni akart neki alakításáért. A színész azonban mindeközben a rabszolgatartó államokkal szimpatizált – jelen volt például John Brown 1859. évi kivégzésénél – és megszállottan gyűlölte Lincolnt. (John Brown a rabszolgaság ellen küzdő abolicionista párt egyik vezére volt.) Booth már 1865 márciusában el akarta rabolni Lincolnt, ám kísérlete meghiúsult, mert az elnök nem jelent meg azon a helyen, ahol lesben várta. Ezt követően két társat szerzett maga mellé (Lewis T. Powellt és George A. Atzerodt) és eldöntötték: az elnök mellett az alelnököt és a külügyminisztert is megölik. Azt hitték, hogy ha az északiak elvesztik három legfőbb vezetőjüket, akkor jelentősen meggyengülnek majd és a dél újra feltámadhat. Booth vállalta tehát Lincoln meggyilkolását, Powell pedig a külügyminiszter, Atzerodt meg az alelnök likvidálását tűzte ki céljául. (Végül Powell csak megsebesítette a külügyminisztert, Atzerodt elállt a merénylettől, és csak Booth tudta végigvinni, amit elhatározott.)

Booth este tíz órakor lépett be a színház épületébe, és pisztollyal a kezében az elnöki páholyba ment, ahol Lincolnon és a first ladyn kívül egy fiatal katonatiszt, Henry Rathbone és annak menyasszonya tartózkodott. A színész hátulról fejbe lőtte az elnököt, késével megsebesítette a rátámadó Rathbone-t, majd a páholyból a színpadra ugrott, és elkiáltotta magát: „Sic semper tyrannis!” – azaz minden zsarnok így jár (ez egyébként Virginia állam mottója is) majd azt harsogta: „megbosszultam a délieket!” Booth a merész ugrás következtében eltörte a lábát, ám szerencséje volt, ugyanis belépőjével meglepte a közönséget, és mire a nézők ráeszméltek, hogy a népszerű színész felbukkanása nem a cselekmény része, a merénylő már kibicegett a lovához és elmenekült Washingtonból. Abraham Lincolnt azonnal a színházzal szemben fekvő fogadóba vitték, ám az orvosok már nem tudtak segíteni rajta: az elnök április 15-én reggel 7 óra után örökre lehunyta a szemét.

Abraham Lincoln meggyilkolását az Egyesült Államok népe mély megrendüléssel és általános gyásszal fogadta: a politikus holttestét néhány nap múlva a Capitoliumon ravatalozták fel, majd vonattal az illinois-i Springfieldbe szállították, ahol május 4-én helyezték végső nyugalomra. Booth, dél felé menekült és egy virginiai farmon húzta meg magát. Üldözői 12 nappal a merénylet után találták meg rejtekhelyét. Booth harcba bocsátkozott, ezért rágyújtották az uradalom épületét, majd egy katona lelőtte őt, amikor támadólag ráemelte a pisztolyát.

A Kennedy-merénylet

John F. Kennedy amerikai elnököt 1963. november 22-én Dallasban, a nyitott tetejű elnöki autóban utazva érte halálos lövés egy közeli épület ötödik emeletéről. A merénylet a világtörténelem egyik legtöbbet emlegetett és legtöbbet vitatott eseménye volt, melyről évtizedeken keresztül „gyártottak” elméleteket az amerikaiak. Kennedy kormányzatának sikerei között felsorolhatjuk az űrkutatási programot, a gazdasági fejlődés serkentését, a Békehadtest megalapítását, a kubai rakétaválság kezelését, a forródrót létesítését az atomcsendegyezményt valamint a Fehér Ház megszépítését, az elnöki hivatal népszerűségének és tekintélyének megnövelését. Mégis, sokakat sértett békepártisága és az a szándéka, hogy az akkoriban kezdődő vietnámi háborúban fokozatosan csökkentse az amerikaiak részvételét. Bár tény, hogy Kennedy elnöksége alatt kezdődött az amerikai „megfigyelők” (valójában katonák) tömeges Vietnámba küldése, az elnök mégis a válságból való kifarolást tervezte. Ez a politika mind a hadsereg, mind a külügy, mind pedig a fegyvergyártó, amerikai milliárdosok érdekeit mélyen sértette. Kennedy „félreállítása” mindannyiuk közös érdeke lett. A merénylő végül mégsem közülük került ki. Kennedy gyilkosa, Lee Harvey Oswald, hétköznapi amerikai fiatal volt.

Kennedy azért repült Dallasba, hogy részt vegyen egy közszereplésen. Békét akart teremteni a frakciózó helyi demokrata párt soraiban és elő akarta készíteni a következő évi elnökválasztást. Fort Worth-ből az elnöki küldöttség dél körül érkezett Dallas repülőterére, s a gépkocsi konvoj innen indult a városba. Az úticél a kilenc és fél mérföldre lévő dallasi kereskedelmi központ volt, a Trade Mart, ahol az elnök beszédet akart tartani. Az elnök autóját (rendszáma: GG300, típusa: Lincoln Continental) egy szállítógép hozta Washingtonból, sofőrje Bill Greer, a titkosszolgálat ötvennégy éves tagja volt. Az autóban a sofőr mellett Roy Kellerman foglalt helyet, a titkosszolgálat ügynökeként, mögötte ült Connally kormányzó és felesége, majd leghátul az elnöki pár. Fél egykor a lépésben haladó konvoj az Elm Streetre fordult. Ekkor találták el Kennedy-t a gyilkos lövései 12:30 -kor; az egyik lövés hátulról érkezett, s az elnök fejét találta el. Kennedy életét nem tudták megmenteni, a kórházba érkezése előtt elvérzett. A halál egész pontosan 13 órakor állt be, és 38 perccel később hivatalosan is bejelentették halálát. Közben 12:40 -től megkezdődött a szemtanúk kihallgatása, és az elbeszélések alapján kiderült, hogy a gyilkos lövések a tankönyvtár ötödik emeletéről érkezhettek. Perceken belül már konkrét személyleírás is a rendőrök rendelkezésére állt, és sikerült beazonosítaniuk a 24 éves Lee Harvey Oswaldot (a tankönyvtár alkalmazottját),akit 13:52 -kor, alig másfél órával a merénylet után egy mozinál le is tartóztattak. (Oswald a letartóztatása előtt lelőtte az őt felismerő J.D.Tippit rendőrt az utcán.)

A rendőrség azonnal Oswaldot tekintette JFK gyilkosának. A gyanú alaposságát erősen alátámasztotta a helyszínen,vagyis a tankönyvtár ötödik emeleti helyiségében megtalált - és Oswald által 20 dollárért márciusban postán vásárolt - Carcano márkájú, 6,5 mm -es, forgó-tolózáras gyalogsági karabély, mely négyszeres nagyítású Ordnance Optics céltávcsővel volt felszerelve. (A fegyver típusmegnevezése: Carcano Model 1891/38) Az említett karabélyon megtalálták Oswald ujjlenyomatait, és bebizonyosodott, hogy a Conelly kormányzó hordágyán megtalált lövedékek is a helyszínen hagyott fegyverből származtak. Ekkor már minden jel arra utalt, hogy valóban Oswald tüzelt a tankönyvtár 5. emeleti helységéből, és körülbelül 75-80 méter távolságból valóban ő lőtte le Kennedyt. (Az első lövésnél 53 méterre, a másodiknál 73 méterre, a harmadik, végzetes lövésnél pedig 81 méterre volt Kennedy a rá tüzelő Oswaldtól. Autójuk távolodott a merénylőtől, így nőtt a távolság köztük.)

A súlyosan sérült és eszméletlen Kennedyvel egyébként a merénylet helyszínéről a Parkland Memorial Kórházhoz hajtott az elnöki limuzin és kísérete. Itt, ebben az épületben következett be az elnök halála. Dallasban az özvegy kérésére nem végeztek boncolást. Kennedy holttestét alig két és fél órával azután, hogy a texasi városba érkezett, feltették az elnöki különgépre, néhány kiszerelt ülés helyére. A koporsó mellett tette le a hivatali esküt a texasi illetőségű alelnök, Lyndon B. Johnson. Washingtonba visszatérve, a Bethesda Haditengerészeti kórházban boncolták fel az elnök holttestét. Phillip Shenon, a New York Times egykori újságírója a Kennedy-gyilkosság hiányzó bizonyítékairól írt új könyvéből kiderül, hogy a három patológus egyike, James Humes kandallójában elégette (!) a boncoláson készült eredeti feljegyzéseket, amelyek alapján a boncolási jegyzőkönyv végső változatát megírta. Hogy miért? Mert véresek lettek. A fennmaradt dokumentumok, fotók, röntgenfelvételek, rajzok viszont hiányosak, következetlenek.

Két nappal a merényletet követően,november 24 -én délelőtt Oswaldot megkísérelték átszállítani a megyei börtönbe, de amint a rendőrség alagsorán vezették keresztül, hogy autóba ültessék, mintegy hetven rendőr és több tucat újságíró szeme láttára, élő televíziós adásban hozzálépett egy Jack Ruby nevű (eredeti nevén: Jacob Leon Rubenstein) helybéli bártulajdonos – aki épp abban a percben érkezett az épületbe –, és pisztolyával lelőtte… November legvégén Johnson elnök különleges bizottságot állított fel a történtek kivizsgálására, melynek élére a legfelsőbb bíróság elnökét, Earl Warrent nevezte ki. A vizsgálóbizottság 1964 szeptemberében fejezte be a munkát: ekkor közzétett jelentésük szerint Oswald és Ruby is magányosan cselekedtek, összeesküvés nem történt. Az indítékokat illetően a Warren-bizottság elfogadta azt a logikusnak tűnő érvelést, hogy mivel Oswald kommunista volt - aki ráadásul három éven keresztül élt a Szovjetunióban (orosz feleségét, Marina Nyikolajevna Pruszakovát is ott ismerte meg) és emellett Fidel Castrot is támogatta - így a marxizmus ellenségeként tekintett Kennedyre, és ezért ölte meg. Ruby esetében az elnökét megbosszuló és a first ladyt menteni akaró (az Oswald elleni pertől megkímélni tervező) egyszerű hazafi képe volt a domináló. (Ruby egyébként 2,5 évvel a vizsgálat lezárása után, 1967 január 3 -án halt meg a börtönben rákbetegség következtében.)

A merénylet vizsgálata során felmerült ezernyi ellentmondással hivatalos oldalról senki nem törődött, az ügyet gyorsan lezárták. A számtalan furcsaság közül  sokak fejében szöget ütött például az, hogy hogyan volt képes a hajszálpontos lövésekre alig 5,6 másodperc alatt az az Oswald, aki a tengerészgyalogságnál pár évvel korábban a lehető legrosszabb lőeredményt nyújtotta (ha egy ponttal kevesebbet ér el, kicsapják a seregből), és hogyan tudott Ruby alig karnyújtásnyi távolságba kerülni Oswaldhoz, amikor 70 rendőr vigyázott a merénylőre, és mindenkit megállítottak, igazoltattak és elküldtek, aki csak 100 méteren belülre került a gyanúsítotthoz. Ugyancsak a furcsaságok sorát gyarapította, hogy a Warren bizottság egyáltalán nem vette figyelembe azokat a szemtanúi vallomásokat, melyek szerint a lövések három irányból érkeztek (a tankönyvtár környékéről, a dombról, és a kerítés mögül). Amellett fontos, hogy a hat lövésből a halált okozó találatokat, épp a dombról és a tankönyvtárral szemben lévő kerítéssor mögül adták le (ez volt a toroklövés, és a koponya lövés). A rejtélyek dacára a hivatalos szervek 1964 őszén lezárták az ügyet, és azóta csupán a találgatások és teória készítések maradtak az érdeklődők számára. (Ugyanakkor kiemelendő, hogy 1963 november 22 után, három éven belül szinten minden szemtanú, és az eseményekkel összefüggésbe hozható személy sorra elhalálozott.) Bővebben a Kennedy merényletről: itt!

Zárásul kiemelném: a világtörténelem tele van merényletekkel. Ezek közül a "legnagyobb" háromnak a kiemelése teljesen szubjektív dolog. Nyilván mindenki más-más ilyen eseményt sorolna a legfontosabbak közé. Ebben a posztban azért éppen ez a három lett megemlítve, mert a poszt készítőjeként, a magam megítélése alapján ezeket tartottam a legérdekesebbnek és a legnagyobb hatásúaknak. De persze megemlíthető lett volna a Ferenc Ferdinánd elleni, 1914 június 28 -án Szarajevóban elkövetett gyilkosság (mely az első világháború kirobbanásának ürügye és nem oka volt), az Adolf Hitler elleni, 1944-es bombamerénylet, mely sikeretlenül zárult vagy a II. János Pál pápa elleni 1981-es kísérlet is. A számtalan történelmi példa közül 16 -ról olvasható bővebb információ a Történelem klub honlapján a linkre kattintva.

Harmat Árpád Péter

További cikkeim: Tartalomjegyzék