I. Nyugat-Európa a X. században

1. Folytatódott az 5. század végén meginduló folyamat: a jobbágyság kialakulása és a hűbériség kiépülése, illetve a keresztény hierarchia és a világi hatalom összefonódása.
2. Kiteljesedett a 8. században megindult technikai forradalom: a két majd háromnyomásos gazdálkodás, a fémlemezes fordítóeke és a szügyhám terjedése.
3. Létrejött az érett lovagkor: egymás után létesültek a lovagvárak, kolostorok és terjedt a lovagi kultúra.

II. Egyházi reformok a X. században

1. A 962 –ben létrejött Német-Római Császárság Európa egyik nagyhatalma lett. Az élén álló császár befolyásával csak a Bizánc uralkodójának - Európa másik császárának - hatalma vetekedhetett. A német császár uralta a birodalom báróit, és az egyházi főpapok (püspökök, érsekek), illetve azok birtokai is hozzá tartoztak. Ezeken felül a császár beleszólhatott a pápaválasztásba is.
2. Negatív hatások is kialakultak: az egyház tekintélye lecsökkent, a papok világi módon éltek (házasodtak, bűnös élvezeteket folytattak), sőt virágzott a szimónia is, azaz egyházi rangok vásárlása pénzért.
3. A negatív hatások kivédésére kettős mozgalom alakult ki. Egyrészt maguk a papok kezdeményeztek megújulást: a cölibátus betartását, a szimónia tiltását és a papokhoz méltó életmód megkövetelését. Mozgalmuk Cluny bencés kolostorából (Lotaringia) indult ki. A másik mozgalmat maga a pápa, VII. Gergely (1073-1085) kezdeményezte. Ő azt szerette volna elérni, hogy a főpapokat ezentúl ne a császár, hanem a pápa nevezze ki. (Invesztitura = kinevezés, beiktatás)
4. A császár, IV. Henrik (1056-1105) a papok mozgalmát támogatta, de a pápa követelését elutasította, sőt a birodalmi gyűlésen megfosztotta a VII. Gergelyt a pápai címétől is. Válaszul a pápa kiátkozta a császárt. (A pápa Ildebrando di Soana néven Toszkanában született.) Ezzel kezdetét vette az invesztitúra háború.
5. A kiátkozás lehetetlenné tette IV. Henrik számára az uralkodást, így bocsánatkérésre kényszerült (Canossa járás – 1077). A harc azonban kiújult az új császár (V. Henrik) és az elkövetkező 5 pápa alatt is. Végül 1122 –ben a pápa és a Német-Római uralkodó kompromisszumot kötöttek (V. Henrik – II. Callixtus), ez volt a Wormsi konkordátum. Megosztották az invesztitúrát: ezentúl a birtokok jogába a császár, az egyházi hatalomba pedig a pápa iktatta a püspököket.

III. A pápaság fénykora

1. A pápaság fénykora a 13. század elejére tehető, III. Ince pontifikátusa idejére (1198-1216). Kialakult az egyház kettős szerkezete: egyrészt működött a világi papság (érsekségek és püspökségek rendszere szerte Európában) másrészt kialakultak a szerzetesrendek is. (A bencések, már a 6. század óta léteztek, de a 13. században megalakultak a koldulórendek is: ferencesek, domonkosok.) A pápa mindkét ágat - a világi papságot és a szerzetesrendeket is - uralta, emellett mindenbe beleszólhatott Európában, sőt egyetlen szavára a keresztény főurak háborúra indultak a kereszténység védelmében (Ez volt a keresztes háborúk kora 1095 és 1291 közti két évszázadban.)
2. A pápa azt is megtehette, hogy üldözze a hivatalos és elfogadott egyházi tanokat elutasító és más elveket terjesztő egyházi mozgalmakat. Ezen mozgalmakat eretneknek nyilvánította. Ilyen volt az albigensek mozgalma. Az üldözés eszköze volt az 1215 –ös lateráni zsinaton létrehozott inkvizíció intézménye. (Egyházi bíróság.)

IV. A Német-Római Birodalom a 13-14. században

1. Az invesztitúra háborúkat követően emelkedett fel a Habsburg család, akik közül Rudolfot azért választották meg 1273 –ban császárrá, mert az egymással vetélkedő nagy fejedelmek képtelenek voltak megegyezni az új uralkodó személyében. Csakhogy Rudolf nem fogadta el a báb szerepét, hanem óriási családi birtokrendszert alakított ki a kihalt Babenberg család földjeinek megszerzésével. Ausztriát császári jogon követelte, és a birodalom főurai el is fogadták követelését, II. Ottokár cseh király kivételével. Viszont Ottokárt IV. László magya király segítségével legyőzte a morvamezei csatában (1278-ban). A Habsburgok azonban Rudolf után elestek a császári tróntól, és a Luxemburg dinasztia kezébe került a birodalom. (A Luxemburgok alatt viszont a Habsburg család tovább bővítette birtokait, és 130 évvel később, a Luxemburgok után újra megszerezték a császári trónt. Ezúttal 400 évre.)
2. A birodalom bárói az invesztitúra harcok után önállósodni kezdtek, és a császárság a 14. századra fejedelemségekre esett szét, a császári hatalom szinte névlegessé vált. IV. Luxemburg Károly idején, az 1356-os Német Aranybullában törvénybe iktatták, hogy a császárokat ezentúl négy kijelölt fejedelemség uralkodója (választófejedelmek) és három főpap kell, hogy megválassza. A hét kijelölt hatalmasság: szász választófejedelem, cseh király, Brandenburg uralkodója és a rajnai palotagróf, kölni érsek, trieri érsek, mainzi érsek.